Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-258

258. országos ütés 1908 január il-én, pénteken. 79 melyet mi elfoglalunk. Ha a hadsereget meg akarjuk magyarosítani, akkor a honvédségnek és az iskoláknak évenként több tisztet kell nevelni, ezeket kell áthelyezni a közös hadseregbe, de onnan soha senkit mihozzánk. Ugyanígy vagyunk a hadtestközpontok és az iskolák elhelyezésével. Nagy-Szebenben, Ternesvárott, Pozsonyban vannak hadtestek, nem beszélve Kassáról és Budapestről, a melyek azóta magyar városok lettek, A hadsereg szellemének megváltozása érdekében elsősorban ezt az elhelyezést kell gyökeresen megváltoztatni és erre a delegácziónak és a magyar parlamentnek elegendő ereje van. Itt. ezeknél a részleteknél kell megkezdeni a reformokat és ha ezen a téren javulás áll be, jó néhány esztendő múlva joggal várható, hogy az egész magyar hadsereg magyarrá legyen. (Zij.) Méltóztassék nekem megengedni, igenis arra kell törekednünk, hogy az ujonczmegajánlást és költségmegajánlást a delegácziók minden esztendőben egy-egy feltételhez kösse. Mondjuk pl. ahhoz a feltételhez, hogy addig nem megy bele a tárgyalásba, mig a nagyszebeni hadtestet Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre át nem helyezik, a mig a temesvári hadtest vezetősége Szegedre át nem tétetik stb. Mert én nem féltem Szeged városát attól, hogy az a tiz, száz vagy háromszáz tiszt elfogja németesiteni, sőt egészen bizonyos vagyok abban, hogy az a néhány száz tiszt rövid idő alatt bele fog olvadni a magyarságba. A másik dolog jjedig az, t. miniszter ur, hogy a katonai iskolák elhelyezésének kérdésével is ugyanígy vagyunk. Nagyon jól tudta a hadvezetőség, hogy miért tette a katonai iskolákat Magyarország területén is német városokba. Azért, mert a katonai pályára is első sorban a helybeliek kívánkoznak, olyanok, a kik közel vannak ahhoz az iskolához és a kik a nyelvet is értik. Vannak tehát, t. miniszter ur, a közös hadsereg területén belül nagy kívánságok és nagy reformok, — a melyeket szívesen magamévá teszek — de vannak kicsiny kívánságok és aj>ró reformok is, a melyek elől a hadvezetőség nem térhet ki, mert hiszen nem bolond, — és azt sem lehet hinni, hogy annyira vak volna — hogy felidézzen nemzeti válságokat, ex-lexet és önkényuralmat csak azért, hogy valahogy a nagyszebeni hadtestparancsnokságot máshová át ne kelljen helyezni. Igenis, t. miniszter ur, minden nemzeti előrehaladásnak csak két útja van. Vagy az, a mit most emiitettem, vagy a forradalom útja. Más ut, más mód nincs. A csehek is esztendőkön át verekedtek egy cseh egyetemért. Minekünk, a magyar nemzetnek is meg kell tanulni azt, hogy vagy tudunk a nagy kérdésekért verekedni, vagy nem, de a kis kérdésekben semmi körülmények között sem szabad engednünk. Nem helyes ut, a melyről nekem Barabás Béla tett említést, hogy: eddig megpróbáltam a királylyal szemben állani, most megpróbálom őt jó szóval kapaczitálni. Nem jó szóról: erőkérdésről van itten szó. Nem a jó szó, hanem csak az erő dönti el azt, hogy a nemzetnek minden esztendőben bizonyos mennyiségű engedményeket kell tennie. Ennek a nemzetnek minden esztendőben meg kell vivni a maga harczát, a mint meghozza évenként a fa a maga termését, gyümölcsét s ha ezt a harezot erélylyel, kitartással küzdjük végig, akkor tiz esztendő múlva nem kell a hadtestek elhelyezésével vesződnünk. Ott van azután a tisztkérdés, az, hogy ki legyen magasabb állású katonatiszt, hadtestparancsnok, hadügyminiszter és a többi. A t. miniszter ur épen olyan jól, sőt még jobban tudja mint én, hogy 0 felsége ennek a kérdésnek a területén belül nem enged beleszólást az,ügyek intézésébe. Ragaszkodik az ő jogaihoz. Én viszont nagyon jól tudom a történelemből és a nemzetek élettanából, hogy az uralkodók azért mindig engednek, ha engedni kénytelenek, de természetesen sohasem engednek, ha engedniük nem kell és mindig visszacsinálják az engedményeket, ha lehet. Hiszen minden embernek ez a természete. A magyar nemzetnek tehát meg kell tanulnia ezen a téren is a szívós, állandó és kíméletlen harezot, mert a mikor egyrészt adót és katonát ad annak az uralkodóháznak, akkor másrészt joga van a megajánlás feltételeiként kikötni mindazoknak a kívánalmaknak a teljesítését, a melyeket az idők és viszonyok megengednek. Ha a szabadelvű párt negyven esztendőn át ezen az alapon állt volna, akkor a hadsereg már régen magyar volna, de így, ha a megadás, a hízelgés, a lojalitás, sőt a lojalitás táltengésének az álláspontján vagyunk, sohasem érünk el semmit sem. T. képviselőház! Itt van azután a hadkiegészítés reformjának a kérdése. Többször elmondottam már ebben a házban — és annak idején az ellenzék a leszerelés kérdésében ezt a feltételt ugyancsak magáévá tette — hogy a hadkiegészítés reformja szükséges. Ez t. i. abból áll, hogy (Halljuk! balfelöl.) hadi állapotban — a hadsereg beosztása tekintetében — oda hívják be a legénységet, a hova ebből a szempontból beosztattak; gyakorlatra pedig behívják a lakhely szerint és tényleges szolgálatra beosztják a népszámlálási arány szerint. Ez a hadkiegészítés reformjának a dolga, a mire azt felelik, hogy az szakszerű módon keresztül nem vihető. Engedelmet kérek, az 54. vagy a 34. hadkiegészítő parancsnokság területén ma sem marad ott minden ember, a ki azon a területen soroztatott be, hanem egy részét beosztják a