Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-258

258. országos ülés 1908 január 11-én, pénteken. 63 zetnek állampolgárai és az idegen nyelvű magyar áUampolgárok között, és igy az érintkezés bensőbbé, melegebbé és közvetlenebbé lesz s reményünk lehet arra, bogy ők is megértik a magyar nemzet jogos követeléseit, és hü küzdőtársak lesznek a függetlenség kivivására irányuló küzdelmünkben. (Élénk helyeslés a haloldalon.) A haditengerészetről beszélni sem lehet, mert, fájdalom, magyar szempontból ilyen nincsen. Mi csak azt tudjuk, hogy ujabb és ujabb áldozatokat kell hoznunk, hogy valóságos molochokat, szörnyetegeket, csatahajókat kell építenünk 121 millió koronával, de a haditengerészetnél még az a közös viszony sem létesül, a mely, bár bénán, csonkán és elferditve, a szárazföldi közös hadseregnél megvan. Hiába keresünk a haditengerészetnél magyar embereket; nincsen ott magyar tisztikar, nincs ott magyar legénység, a mit igazol a haditengerészetnek a delegáczió elé terjesztett jelentése is. Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter: Ugy látszik, nem ismeri a képviselő ur a tisztikart! Nagy György : Idegen az egészen, csak ugy, mint a legénység; a mely nem magyar, hanem csupa osztrák. Maga Montecuccoli is osztrákba oltott olasz, a ki különben sem viseltetik a magyarok iránt valami nagy rokonszenvvel. (Zaj a középen.) Fájdalom, de ezek mind igazságok. Hiszen látjuk most is, hogy alig tudnak kiállítani egy sorhajóhadnagyot, a ki kalauzolja a delegátusokat magyar nyelven. Azután, t. ház, hogy történik a közös költségvetés tárgyalása ? Vagy magyar tolmácsot kell használni, vagy pedig ha nem használnak, ugy ül ott a közös hadügyminiszter, mint a sült csuka, mert nem ért magyarul egy szót sem. Az ellen pedig tiltakozom itten, hogy valaki azért, mert delegátus lett, német nyelven csevegjen. A mi anyanyelvünk és áUamnyelvünk a magyar; tanuljon meg az a miniszter magyarul; nem fognak az ő kedvéért németül beszélni. Sajnos, hogy a t. delegátusok mindig megfeledkeznek erről és méltányossági tekintetből mindig németül beszélnek ; még olyan is németül beszél, a ki nem tud németül, mint Barabás Béla t. képviselőtársam, a delegáczió elnöke, a ki jaróbálja a szavakat cserélgetni, hogy megértesse magát osztrák kollégáival. (Derültség. Zaj.) De valaki azt az ellenvetést tehetné, hogy lehet, hogy a közös hadseregen sok a kifogásolni való, de ott van a honvédség, annak már csak megszavazzuk a 12.500 ujonczot. Hát, t. ház, én ezt még kevésbé szavazom meg. A mikor azt a honvédséget felállítottuk, az egész nemzetnek az volt a vágya, az volt a gyönyörű reménye, az volt az ideálja, hogy ez fogja magvát képezni a leendő független magyar hadseregnek, és e helyett a honvédség vizhordozója lett a közös hadseregnek. A honvédségnél sem az intézményekben, sem annak vezetésében, sem szellemében — nem czélzok itten a honvédelmi miniszter úrra — nem látom a magyar nemzeti szellemet megtestesülve, nem látom a nemzeti igényt kielégítve. Nem a honvédelmi miniszter urat hibáztatom ezért, hanem azon rendszernek bécsi irányitóit, a kik közvetve, vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak a honvédtisztikarra is, a honvédség szellemére, és teszik azt épen olyan osztrákká, — hogy ne mondjam osztrákabbá — mint a minő a közös hadsereg. Most egy esztendeje kértem a t. honvédelmi miniszter urat, hogy tekintsen szét egy kicsit a Ludovika Akadémiában. Ha elmegy oda az ember, minden benyomást szerezhet ottan, csak azt a benyomást nem, hogy olyan iskolában van, a honnan a jövő magyar nemzeti hadsereg tisztjei kerülnek ki. Hiába keresünk ottan akár egyetlen magyar történelmi vonatkozású képet, vagy magyar történelmi vonatkozású szobrot; nem látunk egyet sem ; nem látunk csataképeket, a hol magyar hősök diadalmas csatát vívnak, a melynek szemléléséből annak az ifjúnak fogékony lelke megtelnék igaz és hazafias nemes idealizmussal, hogy azoktól vegyen példát, miként kelljen magát viselnie a jövőben, ha nehéz háborús idők következnek be. Hanem látjuk az osztrák haditettek dicsőítését. Már pedig azt kívánni egy magyar katonai akadémiában tanuló ifjútól, hogy a czopfos osztrák vezérek kétes dicsőségű hadi tetteiért lelkesedjék, igazán nem lehet. Másfelől azt sem látjuk, hogy a magyar történelmet abban az erős, sovinisztikus szeUemben tanítanák, a melyet j ogosan megkövetelhetünk a magyar katonai iskolákban. Igyekeznek a tanárok, legalább egy része, nem mondom, hogy hazafiatlanságból, de saját karrierjük érdekében, sokszor kényszernek engedve, átsiklani a magyar nemzeti históriai eseményeken, a Rákóczi kuruczainak felkelésén, az 1848—49. szabadságharczon. Kossuth Lajosnak világtörténelmi szerepét pedig legfeljebb csak ugy odavetőleg érintik, hanem aztán jön a habsburgi hadvezérek tetteinek dicsőítése, a könyvekben azok egyike nagyobb világverő hős a másiknál, azokat igyekeznek ideáiul, példányképül odaállítani a magyar ifjúság elé. Egy hang (a baloldalon) : Hentzi szobra a kadétiskola udvarán! Nagy György: A bizottsági tárgyalás során a honvédelmi miniszter ur azt az ellenvetést tette, hogy annak, hogy nincs elég magyar tisztünk, hogy tehát a hadseregben nem érvényesül eléggé a magyar tisztikar, egyik oka az,. hogy a magyar fiuk nem igen mennek katonai pályára. Hát, t. ház, igyekeztem belátni a dolgok mélyébe, hogy mi az oka annak, hogy olyan kevés a magyar tiszt. Az én praxisomban is megtörtént, hogy egyszerű, szegény, jóravaló, derék székely fiúnak kértem a hadapródiskolába való felvételét. A honvédelmi miniszter urnak kifejtettem, hogy a közérdek is ugy kívánja, hogy a székelyek is katonai pályára menjenek, mert hiszen ez az évtizedeken át katonai szolgálatban álló nép igenis rátermett arra a katonai szolgálatra ; meg is történt, hogy néhányat felvettek, de idegen helyre, csehországi vagy nem tudom galicziai nevelő-