Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-261

2&i. országos ülés 1908 január %1-én, kedden. 161 tanítását beszüntették; ugy tudom legalább, hogy a román nyelv tanítását ujabban beszüntették a közös hadseregbeli hadapród-iskolákban. Ez által még nehezebbé tétetik az, hogy jövőben az a tiszt képes legyen az ujonczokat anyanyelvükön tanítani és kéj>es legyen az ujonczok kiképzésére vonatkozó feladatának teljesítésére. Már eddig is baj volt az, hogy nem volt elegendő olyan tisztünk, a kit be lehetett volna osztani a túlnyomóan nemzetiségi legénységű ezredekhez, hanem alig egy-egy jutott egy századhoz olyan, a ki az illető nemzetiségnek nyelvét is beszélte. így azután olyan tiszteket nyerünk, a kik, minthogy a legénység nyelvét nem beszélik, gátolva vannak kötelességük teljesítésében, munkájuk eredményes végzésében. Én azt tartom, hogy ez a tér csalékony) hogy ez csak arra való, hogy valami eredmény látszatával hasson, s hogy itt épen ezen látszatnak kedvéért feláldozzák a tényleges hasznot, azt, hogy az ujoncz teljesen jól, minél inkább modernül ki legyen képezve és szükség esetén megállhassa helyét bármely állam hadseregének bármely nagy mérvig képzett katonájával szemben. Az, hogy mainap az iskolamesterek döntik el a háborúkat, a jövőre még inkább fog állani. És hogy lehessen kiképeztetni a hadsereget, ha mindinkább elzárkóznak az illető ujoncz-legény nyelvének ismerésétől, a vele saját nyelvén való közlekedéstől és mindinkább, papagály módra, csak néhány szóra és szólamra akarják betanítani, hogy ezzel már teljesen kiképzettnek tekintessék ? Már eddig is ugy volt, hogy az ujonczoknak bizonyos fokig a német nyelvet kellett tanulniok. Mert hiszen melyik katonában ne volna ambiczió arra, hogy felvigye egy, két, három csillagig? Ezért igyekszik a nyelvet, a mennyire lehet, megtanulni, mert hiszen különben nem tud egy jelentést tenni, nem tud egy bejegyzést tenni a rapportkönyvbe. Már pedig másképen nem tudja felvinni azon fokig, a hol a csillaghullás kezdődik. És az az általános tapasztalat, hogy némely ezredeknél egy, két, három német hu, csak azért, mert német volt és a nyelvet bírta, valósággal előszedetett, ha nem is volt olyan képes, olyan ügyes, olyan teljesen elsőrendű katona, és felruháztatott az altisztségekkel, csak azért, hogy közvetítője lehessen a tiszt urak és a legénység közti, a nyelvtudás hiánya folytán egyébként hiányos közlekedésnek. Ha már most nemcsak németül kell annak a katonának tanulnia vagy legalább tanulni igyekeznie, hanem még magyarul is, akkor az az idő, a melyet a magyar nyelv megtanulására is kell fordítania, ismét elvonja őt attól, a mit minél jobban, minél gyorsabban megtanulja, mint a legszükségesebbet, mindazt, a mit jól kiképzett katonának, bármily nyelvű is legyen, de tudnia okvetlen kell. T. ház! Ez a szerencsétlen idea, a nyelvKÉPVH. NAPLÓ. 1906 1911. XV. KÖTET. tanítási szándék oka szerintem annak is, hogy az ország azon hő vágyát, hogy a kétéves szolgálat mielőbb behozassák, már, mondhatni, a lomtárba szánták. Közvetlen okul azt hozták fel ugyan, hogy a kétéves szolgálati idő behozatala igen nagy költségtöbblettel volna összekötve,, s ezért nem volna napirendre hozható. Én azonban azt tartom, hogy a mennyiben mérlegelés tárgyává tétetnék: mennyi haszna van abból az országnak, hogy évenként százezer ember a hasznos polgári munkának megmentessék, alig akadna valaki, a ki az e czélra szükséges áldozatot ne hozná meg szívesen az ország érdekében. Mihelyt azonban nyelvet, pláne két nyelvet is kell tanítani az ezredekben, a kétéves szolgálat nem vihető keresztül, mert ha a két év végén hazabocsátják az ilyen nyelvre kikészített ujonczot, az pár német kommandón és néhány magyar szón kívül alig tud egyéb valamit és azt a keveset is elfelejti otthon, ugy hogy ha visszakerül mint tartalékos vagy pedig mozgósítás esetén szükség lenne reá, teljesen alkalmatlan. Erre a katonára nem lehet sikeresen bizni az ország védelmét. Ha mi, nemzetiségiek, akár Magyarország, akár a monarchia összeomlását akarnók, a mivel bennünket sokszor megvádolnak, ugy hallgatnánk minderről és hagynók ezt a proczesszust haladni a maga végzetes utján. De mi nem ezt akarjuk. Hiába tüntetnek fel bennünket olyanok gyanánt, kik az ország érdeke, önállása és integritása ellen törnek, mi ezen hamis és alaptalan vádakat félretéve, kötelességünknek teszünk eleget, a mikor rámutatunk ennek a mai iránynak majdan kiderülendő végzetes következményeire. Éz az irány nemcsak nem emeli, de sülyeszti a hadsereg és az ujonczok kiképzési fokát. Ha Ausztria, a melynek ujonczai között sok a több nyelvet beszélő müveit ember, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az állam nyelvét ráoktrojálja a hadseregre, még az elemi dolgokra való kiképzés terén is, mi ezt még kevésbbé tehetjük. Ha mindegy nekünk, hogy az adót milyen nyelvű ajánlás kíséretében fizetik le, ha elfogadjuk azt a pénzt bármely nyelven, akkor el kell fogadni a véradót is azon a nyelven és azon a módon, a hogy azt isteni rendelés alapján nyújtják a haza egyes néj)fajai. T. ház! A hadsereg szellemének a lentartója a tisztikar, és ha azt akarjuk, hogy a hadsereg, a melybe fiainkat adjuk, melynek czéljaira anyagi javakat áldozunk, felvirágozzék, akkor a hadsereg elitjét, a tisztikart, minél közelebb kell hoznunk az országhoz, annak népéhez, minél jobban kell azt összeforrasztanunk minden egyes polgárosztálylyal. Mert hiszen békében tanárai és kiképzői ők a hadseregnek, a háborúban pedig ott küzdenek egymás mellett hivatásos katona és polgár, egy sorban és minden egymástól való megkülönböztetés nélkül. 21