Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-261

160 261. országos ülés 1908 január 21-én, kedden. zatra való feltétlen készséget, a mely trón és haza édes mindnyájunké — akkor ezt a »hagyományos« szellemet nemcsak fentartani, hanem ápolni is kell és én ilyen hagyományos szellem ellen soha tiltakozni nem fogok, sőt helyeslem annak ápolását. Sajátságos viszonyok játszanak közre, t. ház, a tekintetben, hogy nálunk az a szellem, a mely a hadsereget kell, hogy áthassa, mikép állapíttassák meg. Mert a hadsereg körében követett szellem Ausztriával való közjogi viszonyunknál fogva igen-igen nehéz elbírálás alá esik. A katonánál rendesen egységes a »haza« fogalma és egységes a »trón« fogalma, nálunk nem egy, hanem két »hazája« van a hadseregnek és sokszor oly helyzetbe kerül nálunk a katona, hogy valósággal nem tudja, melyiket szolgálja, a császárt-e, vagy a királyt. Két hazát véd, a magáét és a társáét, királya másik országát. Hogy ezt hogyan lehet azután az egyszerű Írástudatlan ujoncznak például megmagyarázni, hogyan vele ezt az elkülönitést megértetni, el sem képzelhető, hogy milyen nehéz dolog, a mikor pláne nem egy-két, hanem sok százezer ember előtt kell e tekintetben biztos irányt jelölni, Épen azért ezt a kérdést nem lehet eléggé komoly megfontolás tárgyául ajánlanom. Előfordul ugyanis már évek óta, hogy beszélnek a katonáknak trónról és hazáról és azután a katonára bízzák, hogy értse alatta, a melyiket akarja. Igen nagy visszásság ez, a mely mindenesetre nagyon, de nagyon megnehezíti ugy a katonáknak, mint a katonatiszteknek helyzetét. A régibb időben, a mikor még királyi hadak állottak fenn, azok csakis az egy hadurat ismerték. A banderiális hadsereg, a természet törvényei szerint is, már a »hazát« is idealizálta, így került azután együvé a haza és a trón, mint közös hagyományos eszményei a hadsereg szellemének. Most azonban, a mikor a néphadsereget akarunk, jól kell vigyáznunk, nehogy azt a szellemet, mely a népet, az állami lakosság összes népeit és azok rétegeit — együttesen vagy külön-külön — áthatotta, abban a hadseregben elfojtsák; mert a ki elfojtja, az szentségtörő kézzel nyúl ahhoz a talizmánhoz, a mi legnagyobb erőssége egy oly hadseregnek, a mely jó és győztes akar lenni. Hogy félre ne értessem, t. ház, nem azt kívánom, hogy a hadsereg bevonassák az egyes osztályokat, néprétegeket, egyes polgárokat hevitő ideálok aktív szolgálatába; nem kívánom, hogy ilyenbe beavatkozzék a hadsereg. De nem lehet belevinni sem állami, de még haduri felsőbb intézkedésnél fogva sem egyetlen hadseregbe is olyan szellemet, a mely bármi tekintetben mélyen sérti a katonának legszentebb érzéseit, faji és nemzeti jogos érdekeit, ideáljait. Mikor a hadsereggel szemben a nemzeti követelmények felállíttattak, a melyekről most külön nem akarok beszélni, én már akkor láttam, hogy ez a kérdés olyan, a mely hozzá való meggondolatlan hozzányulás után igen sok fejtörést fog okozni a még jövendő államférfiaknak is, azért, mert akkor, a midőn, elismerem, jogosan, kívántatik, hogy a közös hadseregnek magyarországi részére fokozott befolyása legyen a magyar államnak, a magyar alkotmányosságnak, ugyanakkor félőnek mutatkozott már, hogy ez a befolyás nem az igazi, természetes irányba fogja terelni ezt a fejlesztést, hanem szegény hazánk sok tekintetben sajnos irányú fejlődése követéseképen a hadseregre nézve egy káros fejlesztési irány fog érvényesülést keresni. Még nem teljesültek, t. ház, az u. n. nemzeti követelések, de azok előhírnökéül sokan dicsekszenek már az u. n. ezrednyelvek elérésével, az azok fejlesztése terén elérendő »nemzeti eredmények«-kel. Tényleg, ma már sajnos, alig van három olyan ezred az országban, a melyben a román nemzetiségű ujonezot saját anyanyelvén tanítanák és képeznék ki. E tekintetben a czél érdekéhen nem az igazságos arány követése és a többség joga, hanem a fordított arány állapíttatott meg. Ennek a hibás irányzatnak következménye azután az, hogy mindig nehezebbé és nehezebbé válik az ujonezok kiképzése minálunk. Egyébként is megbontatik a közös hadsereg egyöntetűsége, pedig ennek érdekében tartatott fenn a közösség, az egységes vezénylet, Méltóztassanak figyelembe venni azt, hogy míg Ausztriában minden ujonezot saját anyanyelvén képeznek ki, a lengyelt lengyelül, a csehet cseh, a németet német, a szlovént szlovén, az olaszt olasz nyelven s ennek folytán a természet rendje szerint mindenki jól ki lesz képezve, mert hiszen már az első nap saját anyanyelvén tanítják, vezetik be a hadi tudományba az ujonezokat és igy hamarább is lesznek kiképezve: addig minálunk először egy idegen nyelvet kell, hogy tanuljon az az ujoncz s csak mikor már bizonyos haladást tett abban, akkor kezdik meg az igazi tanítást, a kiképzést. Ennek első következménye az, hogy az osztrák ezredekben sokkal képzettebb a legénység, már csak azért is, mert Ausztriának — fájdalmas ránk nézve — műveltségi foka előrehaladottabb, mint a mienk. Nálunk ugyanis, különösen a nemzetiségeklakta hegyes vidékeken, fájdalom, sok az analfabéta. Ennélfogva sokkal magasabb lesz azoknak az osztrák ezredeknek műveltségi foka, és igy harczképessége is, mint a mi ezredeinké. Hogy ezzel nem teszünk hasznos szolgálatot magunknak és a monarchiának, azt hiszem, nem kell tovább fejtegetnem. Ezzel azonban nemzeti eredményeket sem érünk el, csak kergetünk egy délibábot, a melyet elérni sohasem fogunk. Ezen a téren azután szintén nemzeti vívmányként tüntetik fel azt, hogy a hadapródiskolákban legújabban a nemzetiségek nyelvének