Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.
Ülésnapok - 1906-260
260. országos ülés 1908 január 20-án, hétfőn. 123 s ennek alapján kimondom, hogy a mentelmi bizottság jelentései ki fognak nyomatni, a képviselők közt szét fognak osztatni, s annak idején napirendre fognak tűzetni. Következik a közös hadsereg és haditengerészet valamint a honvédség ujonczlétszámának az 1908. évre való megállapítása (írom. 688, 709) tárgyában benyújtott törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Ki következik ? Vertán Endre jegyző: Benedek János! Benedek János: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Még a rosszakarat sem foghatja rám, hogy a t. ház tanácskozási idejét valami sűrűn vettem volna az utóbbi időben igénybe. 1904 november 18-ika, vagyis ama nevezetes ülés óta, melyben az akkor többségben lévő hatalmi párt a kisebbség erősségét képező házszabályokat erőszakkal fel akarta forgatni, nem mondtam beszédet ebben a teremben. Hogy ezt a hosszas hallgatást megtöröm, ennek megvan a maga oka. Akkori felszólalásom a magyar nemzeti jogoknak érvényesítéséért folytatott parlamenti csatározás utolsó akkordjaiba vegyült be. Azóta annyira megváltozott a világ körülöttünk, azóta annyira elcsendesedett, elült az a harczi zaj, hogy annak a nagy nemzeti küzdelemnek még az emléke is ugy tűnik fel előttünk, mint a távol bérczekről bágyadozó kürtszó. Ciceróval kezdhetném ennélfogva mai felszólalásomat, mikor oly hosszú idő multán először felszólalok: »Diusurni silentii, quo eram his temporibus usus, finem hodierna dies attulit.« Ennek a hosszas hallgatásnak, melybe elmerültem, kell hogy a mai nap véget vessen. Okát kell tehát adnom először a hallgatásomnak, de okát kell adnom annak is, hogy miért törtem meg eddigi hallgatásomat? Nem kivánok a t. ház engedélyével élni a házszabályok értelmében, midőn erre vonatkozó indokaimat ki akarom fejteni, mert ezek az indokok szoros összefüggésben állanak a napirenden levő javaslattal, vagyis az ujonczmegállapitási törvényjavaslattal. A függetlenségi és 48-as párt elveinek és pedig összes elveinek vagyok tántoríthatatlan hive. (Helyeslés balfelöl.) Mint ilyennek elveibe természetesen sehogysem illeszthető bele a közös hadsereg, de még a jelenlegi honvédség számára is, a míg az ily szellemben vezettetik, ujabb ujonczoknak a megajánlása. Mint a függetlenségi és 48-as párt egyik tagjának, a ki azonban csak a pártkörhöz nem tartozom, de a párt elveit vallom ma is, épen Ugron Gábor ur elmélete szerint, a melyet a múlt ülésen kifejtett, kötelességem volna megszavazni az ujonczokat, mert hiszen — a mint ő mondotta — az 1906-ban létrejött paktumban vállalta a függetlenségi és 48-as párt azt a kötelezettséget, hogy a katonamegajánlás elé akadályokat gördíteni nem fog, és ha az e tekintetben eddig hangoztatott követelőzéssel fel nem hagy is, de azokat legalább a jelen országgyűlés tartama alatt, érvényesíteni nem törekszik. Ha csak ezekhez a feltételekhez lett volna fűzve a függetlenségi és 48-as pártnak passzív magatartása, még abban az esetben is itt az ideje, hogy vége szakadjon ennek a passzív magatartásnak és pedig azért, mert azok az előfeltételek, a melyeket ez irányban mindkét részről kikötöttek, immár megszűntek. De nem érzem kötelezve magamat egyébképen sem együtt haladni ebben a tekintetben a jelenlegi hivatalos függetlenségi és 48-as párttal, még j^edig azért nem, mert annak a szövetkezésnek, a melyet az akkori parlamenti viszonyok okoztak, épen alkalmi oka és létalapja megszűnt, megrendült, sőt azt a létalapot maga a párt, illetőleg maga a koaliczió távolította el maga alól. A nélkül, hogy a ház idejét és türelmét ezzel kimeríteni törekedném, csak röviden kivánok rámutatni arra, hogy mi adott okot a koaliczió létrejövetelére. Az 1904. évi november 18-án történt házszabálysértés, a mely a jelenlegi, de akkor is érvényben volt házszabályokat fenekestül fel kívánta forgatni és a többség uralmát akarta minden áron biztosítani a házban, indította az akkor kisebbségben levő ellenzéki pártokat a szövetkezésre, ós pedig azon jelszó alatt, hogy mivel a házszabályok a kisebbség védelmét képezik, a házszabályok pedig az alkotmánynak utolsó bástyáit alkotják, ezeket a házszabályokat, mint a magyar alkotmány utolsó védbástyáit, a többség erőszakának át nem engedi a kisebbség és ennek megvódelmezésére alakult a kisebbségi ellenzéki pártok koalicziója. Midőn ezt a nagy pert, mely e tekintetben kormányhatalom és képviselőház között létrejött, a melyben a képviselőháznak akkori kisebbsége azt vitatta, hogy a nemzet tulajdonképeni akarata a kisebbség részén van, a nemzet elé vitték. Ebből a nagy perből győztesnek a szövetkezett ellenzéki pártok nagy többségben kerültek ki. Maga gr. Tisza István akkori miniszterelnök, 1905. évi február hó végén tartott beszédében kénytelen volt ezt beismerni. Elismerte azt, hogy a házszabályokra vonatkozólag a letűnt, a leszavazott, kisebbségben maradt volt parlamenti többség akaratát a nemzet nem akczeptálta, ebben a nagy perben igazat az ellenzéknek adott, a minek konzekvencziáit magára nézve le is vonta. Az volt akkor a törekvésünk ós az lett volna a dolgok természetes rendje és következménye, hogy a parlamentáris szokásnak megfelelőleg a többségre jutott párt vegye át a kormányhatalmat. Ez azonban csak hosszú idő, sok szenvedés, csalódás és megrázkódtatás után következett be. De a midőn kormányra is jutott bizonyos paktum alapján a többségi szövetkezett párt és az akkori ellenzéki párt kormánypárttá alakult át, akkor is meghatároztattak az előfeltételek 16*
