Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-230

82 230. országos ülés 1907 november 29-én, pénteken. Hock János: Bocsánatot kérek, tessék megvédelmezni, mert én triviális dolgokat... Elnök; Bocsánatot kérek, én megteszem kötelességemet. Nem helyeslem a közbeszólásokat, de az én jogom szólni, és a közbeszólókat figyelmeztetni. Förster Ottó: Nem reád mondottam! Hock János; Bocsánatot kérek, félreértettem. Dániel László; Ez nagyon komoly dolog! (Halljuk! Halljuk!) Hock János: T. ház! Ez az áramlat pedig, a mely ott lent terjeszkedett, oly lassan és biztosan emelkedett, mint a tenger dagálya: úgyszólván, szemmelláthatólag. Es mi ez időben ölhetett kezekkel néztük, hogy a mi fokozatos elgyengülésünk mellett, hogy növekedik a horvát sovinizmus a Dráván túl és hogy mossa ki évtizedek alatt lábaink alól a magyar állameszmének utolsó talpalatnyi földjét Horvátországban. Egy uj nemzedék nevelkedett ott oly iskolákban, a melyek izzó fanatizmussal töltötték el a fogékony gyermeksziveket mind az iránt, a mi horvát és mind az ellen, a mi magyar. És mi hogyan védekeztünk ezen irányzat ellen? Ugy, hogy Tisza Kálmán Khuen-Héderváryt küldötte le, hogy ott paczifikáljon. KhuenHédervárynak aztán sikerült végleg beleoltani a horvátokba a magyargyülöletet. Ez az ember ott lent betetézte a Tisza-korszak alkotásait. Igazi Machiavelli volt, de csak zsebkiadásban, ravasz, erőszakos, hidegvérű és mint minden kis kaliberű ember, ő sem tűrte meg maga mellett az igazi tehetséget. 0 honosította meg a Dráván tul először az erőszakos párturalmat, a jogtaposást, a mely a gyülekezési jog és a sajtószabadság megsértésével meghonosította a gyűlölt rendszerét. Ennek a következménye volt azután, hogy Horvátországban még inkább kiélesedett az ellenszenv, a melynek következményei visszahatottak a tulajdonképeni Magyarországra is. A személye körül támadt gyűlöletet használták ki nagyon szerencsésen az izgatásra, és rámutattak az ő erőszakoskodásaira, törvénysértéseire, a Tiszaminta szerint berendezett erőszakos párturalomra és mindazokra a visszaélésekre, a melyek nálunk is napirenden voltak, mert ez volt a Tiszapolitika stílusa: egészen egyformán szenvedtünk. Annyira felszították ott lent a szenvedélyeket, hogy már-már az országgyűlésen akarták inzultálni ezt az embert, és ha akkor Kuzmanovics, a kvesztor fel nem tartóztatja a padból kiugró és megbotló Gerzenicset, akkor a Syveton-féle pofozkodásnak Horvátországban egy modellje támadt volna. És mikor ez az ember otthagyta az országgyűlést örömtüzeket gyújtottak Horvátországban, kivilágított ablakokkal ünnepelték meg az ő távozását. És neki menekülnie kellett, mert az ő kormányzatát az jellemezte, hogy három vármegyében volt kihirdetve 8 hónapig tartó statárium; egy Magyarország területéhez tartozó ország három vármegyéjében és az ő visszavonulásának útját ezek a statáriális akasztófák szegélyezték. Ezt a szerencsétlen rezsimet a horvátok egyenesen a mi számlánkra írták. Elég rossz, mert abban az időben mi ép ugy éreztük egy erőszakos pártrendszer minden visszaélését. KhuenHéderváry önöknél, mig minálunk Tisza Kálmán, meggyőződésem szerint, egy szerencsétlen bécsi politikának voltak itt Magyarországon exponensei. Báró Bánffy Dezső tegnap itt a házban nyíltan is elismerte, hogy ő tévedhetett a politikai viszonyok megítélésében és ő evvel a felszólalásával igazolta jóhiszeműségét, de t. képviselőtársam az ő hibáinak jóhiszeműségét még nem tudta eddig igazolni és reá fogok térni arra a nemzetietlen álláspontra, a mely a horvát kérdést is az önök állásfoglalásával ugy elmérgesiti. Ezek döntötték hazánkat is, Horvátországot is abba a válságos helyzetbe, a melyből igazán nem tudom, lesz-e tulajdonképen erőnk kibontakozni. Khuen-Héderváry idejében az a nagynemzeti küzdelem idegenítette el teljesen a horvát közszellemet a magyar állameszméktől. Khuen pedig szabad kezet adott nekik az iskolákban, csakhogy a hatalmat kezében tartsa, nem törődött ott lenn azzal, hogy minő módon folyik a horvátositás, nem törődött azzal, hogy a papnevelő intézeteken, a tanitó-intézeteken keresztül egészen a zágrábi egyetemig nyíltan hirdetnek olyan tanokat, a melyek velünk az állami közösséget tisztán megtagadták. Horvátországban ezért ma már egy uj nemzedék nevelődött, a mely Magyarország határának a Drávát tekinti, pedig kérem az a Dráva csak Horvátországgal szemben magyar határ, a külfölddel szemben ennek az egységes birodalomnak ma is és örökké is a Száva lesz a határa. (Igaz! Ugy van!) Egy hang (balfelől): Ezer év óta! Hock János: Ezen állambontó irányzatnak voltak azután következményei azon sajnálatos visszaélések, a melyek először a mi nyelvi jogainkat támadták ott, később a mi jelvényeinket, zászlóinkat sértegették, s a melyeknek betetőzése, befejezése az volt, hogy a magyar zászlót nyíltan, a Jellasics-téren Bánffy-idejében elégették. Ettől fogva lett, t. ház, közöttünk teljes az érzésbeli meghasonlás. (Zaj. Halljuk ! Halljuk !) Mert az a sárbatiport magyar zászló ott nemcsak a mi zászlónk volt, az az önök zászlója is volt . . . Supilo Ferencz: Nem! Horvát zászló is van! (Zaj.) Hock János: . . . a Szent István birodalmának egységes hatalmi jelvénye. Supilo t. képviselőtársamba mi nyolczszázados multunk kötötte és kapcsolta össze közöttünk ezt az állami közösséget s ezen állami közösség ellen sem megalkuvásnak, sem egyezkedésnek helye nincs. Ennek tiszteletben tartásától függ a mi barát-