Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-233

192 . 233. országos ülés 1907 ről respektáljuk a statuskvot, másrészről a programmunkba ütköző minden változás ellen bennünket a fejedelmi szó biztosit. Ez a kiegyezés azonban nemcsak programmunkba ütközik, de egyszersmind elevenünkbe vág. Epén azért állítom, hogy e kiegyezés törvénybeiktatására ez az országgyűlés nem is ületékes. Uj kiegyezési szerződés törvénybeiktatására csak az általános választói jogon összehívandó uj országgyűlés hivatott, a mikor már az adott szó egyik felet sem köti. Ebben a kérdésben a korona eredeti álláspontján állok. Felhozzák a statuskvoval szemben, hogy ez Ausztriát nem köti, másrészt állitják, hogy az állategészségügyi egyezmény, a vasúti tarifák és egyéb intézkedések érvénye megszűnik az év végén, ha tehát a kiegyezést Ausztriával meg nem kötjük, ez velünk szemben kegyetlen retorzióval élne. Ezzel a retorzióval szemben én bizonyos garancziát vélek feltalálni az emiitett fejedelmi szóban is, a mely Ausztriában a császár szava is és a mely szó ott legalább eddig mindig eléggé hatásos volt. Azonban ide pontot nem teszek. A kerekedelemügyi miniszter ur egy alkalommal kijelentette, hogy a kiegyezés május hó végéig vagy meglesz, vagy pedig nem lesz kiegyezés. Gondolom október 9-én, a mikor már megállapította a két kormány, hogy a kiegyezés meghiúsult, az osztrák miniszterek már be is füttették azt a vonatot, a mely őket pár óra múlva innen elviszi, hogy soha többé vissza ne térjenek. Ha olyan veszedelmes lett volna a kiegyezés meghiúsulása, nem hiszem, hogy a mi gondos minisztereink oly könnyen engedték volna azt kezeikből mintegy kisiklani. És valóban reám, mint a lefolyt 40 évben, ugy most sem volt semmiféle hatással az ilyen fenyegetés, mert én a megcsontosodott, mondhatnám megkövült meggyőződésem szilárd állásában várom az eseményeket és nem félek a jövőtől. Gr. Apponyi Albert miniszter ur 1904-ben Saint-Louisban, az interparlamentáris konferenczián elmondott beszédében igen helyesen mutatott rá arra, hogy a nemzetek élet- és lélektana ugyanaz, mint az egyes embereké, a mikor azt mondotta: a czivilizáczió megköveteli, hogy a nemzetek között felmerült ellentétek épen ugy intéztessenek el, mint az egyes ember között, az igazság szellemében. Valóban a nemzetek élet- és lélektana ugyanaz, a mi az egyes embereké, még pedig mint a szellemi, ugy az anyagi téren. Az azonban természetes, hogy az emberek fizikai életéhez legszükségesebbek az élelmiszerek. Épen ezért azok az országok vannak leginkább biztosítva a külső államok anyagi támadásaival szemben, a melyek földmiveléssel foglalkozva, lakosaikat élelmiszerekkel bőven el tudják látni. Ilyen ország volna pedig a tejjel és mézzel folyó magyar Kánaán, a melyhez hasonló földrészünkön is aüg található. Itt azonban megjegyzem, hogy a vitából Id akarom kapcsolni a fegyveres erőt. De, azt hiszem, hogy senkisem akar azzal argudeczember 3-án, kedden. mentáim, hogy azért keUett a kiegyezést elfogadnunk, mert a hatalom az ő fegyveres erejével reánk kedvezőtlenebb kiegyezést oktrojált volna. Hiszen ez contradictio in ad jecto is lenne ; kiegyezés és fegyveres erő egymást kizáró fogalmak. En is ki fogom tehát kapcsolni a vitából ezt az eszmét és csak a közönségesen ismert érvelés terén maradok. Azok a bizonyos erőviszonyok ránk kedvezőtlenek voltak ; Ausztria hatalmas és gazdag, mi pedig gyengék és szegények vagyunk. Ha tehát a kiegyezést el nem fogadjuk, Ausztria gazdasági háborút indit ellenünk és abban bennünket tönkre tesz. Ennek a kiegyezési háborúnak legpregnánsabb megnyilatkozása volna azután az, hogy a mi földmivelésünk, állat- és termény-produktumait Ausztria nem bocsátaná be, (Halljuk! Halljuk!), pénzzel és hitellel pedig bennünket el nem látna. Ezen érvelés első részével szemben azonban igen helyesen mondotta a kereskedelemügyi miniszter ur — akkor azonban még csak pártvezér — hogy a gyomrát senki sem fogja megadóztatni. Valóban szerintem is ugy áll a dolog, hogy a közgazdasági háború kedvéért az osztrákok nem mondanának le a mi kitűnő termékeink fogyasztásáról. De meg azután talán nem is volna az valami nagy szerencsétlenség, tekintettel arra, hogy a fogyasztók száma mégis csak nagyobb, mint a termelőké, hogyha az élelmiszereknek ma már ugy is túlcsigázott ára némileg lejebb száüana. (Helyeslés.) De félreértések kikerülése végett mégis meg kell jegyeznem, (Halljuk! Halljuk!) hogy mi agrikultur állam lévén, én is szükségesnek tartom azt, hogy a földmivelés produktumainak illő ára legyen. A mi pedig a pénz és a hitel kérdését illeti, először is megjegyzem, hogy a pénznek nem természete az, főleg hosszú időre kiterjedően, a bosszúállás. (Halljuk! Halljuk !) De nem természete a pénznek még a szeretet sem. A pénznek az a természete, hogy a hasznot keresi. (Ugy van ! a baloldalon!) Ugyan ki gondolná azt, hogy Ausztria bennünket eddig is azért látott el pénzzel, mert valami nagyon szeretett bennünket? (Ugy van! a baloldalon.) Dehogy; nem azért, hanem azért látott el pénzzel bennünket, mert heverő tőkéjéért mi neki hasznokat adtunk és kamatot fizettünk. (Igaz ! Ugy van ! a baloldal hátsó padjain.) A pénz jövőre is ezen természetes alapon nivellálódik és egyáltalában nem tételezhető fel az, hogy Ausztria tőlünk pénzét, hitelét, tőkéjét csak azért vonja meg, hogy bennünket tönkretegyen, (Ugy van ! balfélől.) mert hiszen ez az ő vesztét, vagy legalább veszteségét is jelentené. A gyakorlati életből tudom, hogy az esetek túlnyomó részében a hitelező jobban fél a csődtől, mint az adós, mert hiszen az ilyen adósnak aktívája nem lévén, annak ugy sincsen mit vesziteni. Az osztrák tőke érdekében nem áll, hogy bukásba kergesse a magyar adósokat. De voltaképen tehát hogyan is állunk mi ezen pénzkrizissel ? Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a mig a kiegyezés a két kormány között meg