Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-233

233. országos ülés 1907 deczember 3-án, kedden. 175 oldásra, annyi fájó sebe van a nemzetnek, hogy ujabb áldozatot hozni a katonai téren a nemzet elleni bűnnek tartom. (Felkiáltások : Hát Pilisy !) Én a magam ítéletéért vagyok csupán felelős, a magam szaváért jót állok, de más ember nyilatkozatáért a felelősséget nem vállalom. Én már tegnap is kifejezést adtam e véleményemnek. T. képviselőház ! így leszámolva a kvóta és a jegybank kérdésével, áttérek a harmadik kérdésre, a magyar blokknak és a magyar domaniális kölcsönnek a kérdésére. HÓdy Gyula: Halljuk! Halljuk! Ez nagyon érdekes ! Nagy György : Jól jegyzi meg Hódy t. képviselőtársam, hogy nagyon érdekes, mert sok millióról van szó, és egy ilyen szegény nemzetnek még a krajczárokra is ügyelnie keh. A magyar blokk története az, hogy az 1867 : XII. t.-czikk 53., 54. és 55. §§-ai alapján, nem kötelességből ugyan, hanem méltányosságból és politikai okokból, az osztrák államadósság egy részének megfizetését magunkra vállaltuk. Ez a magunkra vállalás nagy bűn volt. A kisarczolt, a kifosztogatott, a megcsalt, a vérét kiizzadott ártatlan rab a tömlöczőr fényűzési költségeinek, a tömlöczőr adósságának megfizetését vállalta magára. De a törvény szentesítve lett, törvényerőre emelkedett és igy legfeljebb fájhat az ember szive, ha ezen kérdéssel fogalkoznia kell, de a tételes törvény rendelkezéseit nem lehet figyelmen kivül hagyni. Az 1867 : XV. t.-cz. az osztrák államadóssághoz való bozzájárulásunkat ugy rendezte, hogy megállapította azt, hogy 29,180.000 forintot fizetünk változás alá nem eső állandó évi járulék gyanánt. Ugyancsak megállapította, hogy azoknak az adóssági czimeknek a törlesztésére, a melyek természetüknél fogva nem voltak alkalmasak arra, hogy egy egységes járadékadóssággá változtassanak át, 1.150.000 forint évi járulékot fizetünk, még pedig 150.000 forintot ezüstben. Ez a 150.000 forint azután a domaniális kölcsön törlesztésére volt fordítandó. Már akkor, mikor ezt a terhet magunkra vállaltuk, a függetlenségi párt részéről felhangzott az a kívánság, hogy a kamat mellett magát a tőkét is meg kellene állapítani, hogy a nemzet, ha abba a helyzetbe jut, hogy fizethessen, tisztában legyen, hogy mekkora tőkét kell fizetnie. Ivánka Imre tette akkor szóvá ezt a magyar képviselőházban, de inkább a politikai okokra lévén a képviselőház figyelemmel, mint a gazdasági okokra, mellőzte Ivánka kérésének teljesítését. így történt, hogy épen csak az évi járulék jutott összegszerűleg a törvénybe, csak ennek nagyságát állapították meg. Hogy most ilyen nehéz helyzetben volt a kormány és a magyar blokk megváltására a nemzet szempontjából olyan súlyos áldozatot kellett hozni, annak ismét az osztrákok galádsága — erős a kifejezés, de ismétlem, az osztrákok galádsága •— volt nagyrészben az oka. Ugyanis az osztrákok a maguk törvényébe jogtalanul becsempésztek egy uj ki- I fejezést és ezt mindig mint kést tartották az alkudozó nemzet elé és ezzel az uj kifejezéssel a mi törvényes jogainkat megbénították. Nevezetesen a magyar törvény, az 1867 : XV. t.-cz. 6. §-a igy intézkedik (olvassa) : »Mind a magyar korona országainak, mind ö felsége többi országainak tetszésökre hagyatik, államhatósági kamatjárulékukat adóssági kötvények törlesztése vagy készpénzbeli tőke visszafizetése által csökkenteni. A törlesztett adósságösszeg kamatainak — tehát hangsúlyozom : kamatainak — megfelelő összegez esetben a törlesztő pénzügyi kormányzat hozzájárulási tartozásából levonatik.« Az osztrák törvényben, az 1867. évi deczember 15-iki törvényben pedig, a kamat helyett »ef£ektive Zinsgenuss«, tényleges kamatélvezet vétetett be. A törvények szentesítése után a két állam kormánya közös egyezményt állított ki, a melyben az foglaltatik, hogy a két állam törvényjavaslata, és illetőleg szentesitett törvénye egybehangzó, vagyis az egyezmény német szövege »übereinstimmende Gesetzeswerke«-ről emlékezik meg. Ezt az egyezményt magyar részről gróf Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért pénzügyminiszter és Gorove István közgazdászati miniszter, osztrák részről pedig Beust báró birodalmi kanczellár és báró Beck, a pénzügyminisztérium vezetője irták alá. 1867-ben a tényleges kamat egész Európában 5% volt. Ez volt, azt mondhatni, akkor az egész pénzügyi világban a normális kamat. Tehát mi, ragaszkodva az 1867 : XV. t.-cz. 6. §-ában foglalt intézkedésekhez, a mi hozzájárulásunkat 5% mellett lettünk volna jogosítva tőkésíteni. 5%-os tőkésítés mellett a tőkésített összeg 1161 milliói koronát tett volna ki. Eleinte az osztrák felfogás, a maihoz viszonyitva, engedékenyebb volt és osztrák szakférfiak, osztrák gazdasági írók, köztük a híres Spitzmüller, azt vitatták, hogy az a kamatláb, a mely mellett a tőkésítés történhetnék, 4'65% lehet azért, mert az 5%-os adó, továbbá 7%-os kamatadó, 7%-os szelvényadó alá esett, és igy 1867-ben a tényleges kamatélvezet a kötvények után 4'65%-ot tett ki. Ezt a számitási kulcsot elfogadva, a mi fizetési kötelezettségünk, illetőleg a tőkésített összeg, a melyet meg kellett volna fizetni, 1255 milliót tett volna ki. Később mindig gyengébb lett ugyan a magyar kormány álláspontja, de a nemzet maga mindig hangoztatta, hogy egyedül az 5%-os tőkésítés felel meg a törvénynek, az igazságnak. Széll Kálmán idejében — ez nyilvánosságra akkor csak részben került — a magyar és az osztrák kormány szintén vita, megbeszélés tárgyává tette a magyar blokknak kérdését, és akkor 4-425%-os megváltási alapot állapítottak meg, ezt fogadták el számitási kulcsnak, tehát 0-1%-kal még mindig kedvezőbbet, mint a mostani Wekerle-Beck-féle kiegyezés. Ez a 0-1% pedig kerek 30 millió megtakarítást jelentett volna a magyar nemzetre nézve. ;