Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-232

154 232. országos ülés 1907 deczember 2-án, hétfőn. győződésem szerint nem lett volna más, mint a folytonos vívódás, bizonytalanság, a halál. így tehát azzal menti a kormány a kiegyezés kedvezőtlen részeit, hogy.,. Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter : Nem menti! Pető Sándor: Hát mondjuk, hogy azzal indokolja a kormány a kedvezőtlen kiegyezést, hogy esetlegesen nagy veszélyt hárit el az országtól, a mely veszély bekövetkezett volna akkor, ha ezen egyezség meg nem köttetett volna. Ez a dal nem uj; ez régi dal, ha nem is régi dicsőségről szól. (Derültség.) Ugyanezzel a dallal találkozott a magyar parlament mindig, valahányszor kiegyezési javaslatokkal jöttek ide a kormányok. Mindig Magyarország gyengeségét hirdették és azt, hogy a kiegyezést megkötésével sokkal nagyobb válságot hárítottak el az országról. Magam sem tudnám olyan erősen megkritizálni ezt az álláspontot és ezt az irányzatot, mint a hogy megkritizálta 1897 deczember IB-iki beszédében Kossuth Ferencz, a függetlenségi párt akkori elnöke, az igen t. kereskedelemügyi miniszter ur, a mikor a Bánffyféle kiegyezésről volt szó és a mikor ugyanezen dalokat énekelték a képviselőházban. Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter : Az egészen más helyzet volt! Pető Sándor : Más emberek énekelték ugyanezen dalokat. A kereskedelemügyi miniszter ur 1897 deczember 16-án tartott beszédében a következőket mondta (Halljuk! Halljuk! Olvassa): »Hogyha más kisebb országok is meg tudnak a maguk lábán állni, hát csak mi vagyunk olyan gyámoltalanok, csak mi nem tudunk megállani a magunk lábán; csak minekünk van szükségünk mindig arra az osztrák mankóra ? Én ezt, t. ház, el nem hihetem; tiltakozik ez ellen önérzetem, mint magyar hazafinak; tiltakozik ez ellen belátásom, mint gondolkozó férfiúnak; tiltakozik ez ellen azon kötelességérzetem, a mely azt parancsolja, hogy ne hirdessem a világ előtt azt a szégyent, a mely Magyarországot ezen nyilatkozatok alapján éri.« Thaly Kálmán itt közbeszólt : »Lealázták az országot, az igaz!« Justh Gyula pedig ezt mondta (olvassa): »Le kell mondani az ily miniszternek, a ki ilyen meggondolatlanul beszél!« Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter: Szóval akkor is kényszer-helyzet volt! Pető Sándor: Igen, azt mondták, hogy kényszerhelyzet volt, hogy végveszély fenyegeti az országot és ezért meg kell kötni az egyezséget. De nem csak 1897-ben találkoztunk ezekkel a jelenségekkel, hanem korábban is, valahányszor a kiegyezés kérdése kerül a magyar parlamentben napirendre. Hasonló volt a helyzet 1886-ban, a mikor is ugyanezen érvekkel éltek, melyekkel ma a kényszerhelyzetet, a végszükséget, az előttünk fekvő nagy veszélyeket színezték ki, gróf Apponyi Albert ugyanis 1886. szeptember hó 28-án körülbelül abban a tónusban, ugyanabban a hangnemben, mint az igen t. miniszter ur 1897-ben, az ezen kényszerhelyzettel való előhozakodásra a következő választ adta (olvassa) : »Legyen szabad a t. házat figyelmeztetnem egy súlyos taktikai hibára, a melyet a kormány elkövet, valahányszor ezen ügyről szól. A helyett, hogy a t. kormány talán arra törekednék, hogy a javaslatait könnyebben érvényesíthesse, igen fekete színekkel festi azon konzekvencziákat, melyek a vámközösség megszűnéséből erednek. Ez, t. ház, az én legbensőbb meggyőződésem szerint sem a valóságnak, sem az ország érdekeinek megóvására irányzott helyes kormányzati eljárásnak nem felel meg. Élesen kell megkülönböztetni a vámterületi különállás és a vámönállóság között. Ezen két fogalom abszolúte nem jelent egyet, sőt merem állítani, hogy a vámháboru lehetősége — tehát a gerillaharcz lehetősége — Ausztria és Magyarország között ki van zárva, (ügy van!) Nem jogilag, de a létező politikai viszonyok súlyánál fogva egészen kimerikus aggodalom azt hinni, hogy egy fejedelem a koronája alatt álló két ország köpött, hogy ha vámterületileg külön váltak is, különösen, a hol a korona befolyása olyan nagy, mint a monarchiában, a dolog természete szerint vámháboru fejlődhessék ki. Ugy van, kiáltották közbe — de ki van zárva a kölcsönös érdekek súlya által is.« (Zaj.) Hogy mennyire nem kell félni sem a háborútól, sem a gerilla-harczoktól, erre nézve is Kossuth Ferencz miniszter urnak 1897. deczember 16-án elmondott beszédéből veszem egyik érvemet, midőn reá mutatott arra, hogy Magyarország kivitele Ausztriába 75%-ban élelmiczikk és a gyomrát, mondta akkor az igen t. miniszter ur, senki sem vámolja meg. És igaza volt ebben, mert Menenius Agrippa óta nem jutott eszébe senkinek sem a gyomra ellen lázadást és sztrájkot szervezni. De hogy mennyire nem az volt a helyzet, hogy Magyarország gazdasági érdekeit fenyegette volna veszély, akkor, ha ezen kiegyezést nem fogadják el, szabad legyen rámutatnom a »Neue Freie Presse« október 17-iki számában megjelent czikkre, a mikor örömtüzeket gyújtottak Ausztriában azért, hogy a kiegyezés végre létrejött és akkor ez a lap beismerte azt a következő szavakban (olvassa) : »Seit der grossen Theuerung ist jedoch die Einfuhr wichtig geworden ; was einst ein Zugeständniss an TJngarn war, ist jetzt bei nahe ein Bedürfniss für uns.« Azelőtt még lehetett bennünket azzal ijesztgetni, hogy gerilla-harczok lesznek, hogy szerződések hiánya esetén a Magyarországról beszállított élelmiszereket nem fogja bevinni. Az osztrák körök belátták, hogy a mi azelőtt kedvezmény volt Magyarországra nézve, hogy t. i. szállíthatta azon árukat az osztrák szükségletnek, ma már nem az, mert ha akár gerilla-harcz, akár vámháboru ütött volna ki, annak a következménye nem az