Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.
Ülésnapok - 1906-169
60 169. országos ülés 1907 június 6-án, csütörtökön. lekedésügyi miniszter rendeleti utón életbeléptetett egy uj szolgálati szabályzatot, a melyben egyfelől bizonyos fokig megvalósulást nyert az automatikus előléptetés rendszere, másfelől pedig megjavíttattak az akkori viszonyokhoz mérten az államvasuti alkalmazottak illetményei. Két évre rá, 1886-ban Baross Gábor, a ki az ő nagy genialitásával a nagy eszmék megvalósítása mellett a kisebb kérdéseket nem igen szokta tekintetbe venni, egy tollvonással (Halljuk! Halljuk !) megsemmisítette b. Kemény Gábornak humánus rendeletét, visszaállította az államvasuti alkalmazottaknak régi illetményét, s ezáltal ezeken a szegény embereken roppant sérelmet ejtett. Attól a percztől fogva mindenki, a ki a vasutasok fizetésének ügyével foglalkozott, a szerzett tapasztalat alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vasutasok illetményeit nem rendeleti utón, hanem törvényileg kell szabályozni. 1904-ben megindult a nagy vasutas mozgalom, a mely miatt sokan gáncsolták a vasutasokat, a melyért pedig elsősorban az akkori kormánynak, azon kormány fejének, gr. Tisza Istvánnak és kereskedelemügyi miniszterének, Hieronymi Károlynak eljárását és képzelhető legszűkebbkörű látókörét kell gáncsolnunk. (Igaz! Ugy van!) Akkor, t. uraim, azoknak az embereknek egy nap Ígértek valamit, másnap elferdítették azt az ígéretet, aztán ismét Ígértek szóval és írásban, magyarán mondva tehát: bolondították a vasutasokat, s a midőn azok a paroxizmus legmagasabb fokáig eljutottak, akkor nagy bölcsen előállottak és azt mondták, hogy mi, az akkori ellenzék, uszítjuk a vasúti alkalmazottakat. Pedig mit tettünk? Beszédekben és sajtónyilatkozatokban figyelmeztettük a kormányt arra, hogy bis dat, qui cito dat, hogy hamar adjon és annyit adjon, a mennyit a jog ós méltányosság igényei szerint adnia kell, mert ha ezt nem teszi, ha nem ad ennyit, ez meg fogja magát bosszulni a szolgálatban és meg fogja magát bosszulni az állam pénzügyei szempontjából. (Igaz! Ugy van!) Akkor, t. ház, azt is szemünkre vetették, hogy mi Hübele Balázs módjára ígérünk a vasutasoknak rengeteg nagy összegeket, a melyeket pedig soha sem fogunk nekik megadni tudni. A tény az, hogy pl. az én zsebemben — már a mozgalomnak legelején — volt egy számítás. a mely az államvasuti alkalmazottakpetitumának pénzbeli összértékét mutatta ki. Ezen számítás, a melyet az alkalmazottak állítottak össze, kimutatta, hogy akkor 11 millió hat vagy nyolczszázezer koronával teljesen ki lehetett volna elégíteni a vasutasok óhajait, s elejét lehetett volna venni azon szerencsétlen munkabeszüntetésnek és annak a nagy elégedetlenségnek, a mely rövidesen bekövetkezett és azóta napról-napra fokozódott. Az akkori kormány nem fogadta meg tanácsunkat, hanem izgatással és nem tudom én mivel vádolt bennünket, és beadott egy törvényjavaslatot, a melyben ^mindössze hat milliót adott a vasutasoknak. És mi az eredmény? Az eredmény most az, hogy ma, három év után, a megélhetési viszonyok annyira megdrágultak, az igények az egész vonalon annyira megszaporodtak, hogy a hat millióhoz még legalább is 14 és fél, vagy 15 millió kell arra, hogy megtegyük a legszükségesebbet, hogy egy modern, tisztességes fizetésrendezést léptethessünk életbe a magyar államvasutaknál. Ezeket konstatálni kívántam két okból. (Halljuk! Halljuk!) Először annak igazolásául, hogy a mit mi akkor hirdettünk, az volt az igazság, a helyes politikai és szocziális előrelátás, és hogy a mit az akkori kormány tett, az egyszerűen a hatalmi gőgtől elvakult tehetetlenség műve f volt. (Igaz! Ugy van!) És másodszor konstatálni kívánom ezt azért is, t. ház, hogy ime, ország-világ szine előtt itt ezen képviselőházban dokumentáljuk azt, hogy a mit mi az akkori ellenzéki padokról az államvasutak alkalmazottainak ígértünk, azt nemcsak teljesen beváltottuk, de igéretünk teljesítéséhez hozzáadtuk még azt a pluszt is, a mit a kor igényei kivannak meg. (Igaz! Ugy van! Elénk helyeslés.) A mi, t. képviselőház, magát a fizetésrendezési törvényjavaslatot illeti, egész őszintén kijelentem itt is, mint kijelentettem más helyeken is, hogy ez általánosságban, a maga egészében teljesen megfelel az igényeknek. A midőn azonban ezt kijelentem, egyúttal kénytelen vagyok a t. ház szives jóindulatát és nagybecsű figyelmét kérni arra is, hogy először iktatva törvénybe a vasutasok fizetésilletményeit: gondoljuk meg azt, hogy ezen illetmények törvényhozási utón hozatván, egykönnyen nem módosíthatók és egykönnyen nem lesznek megváltoztathatók. (Igaz! Ugy van!) A legnagyobb figyelemmel kell tehát nekünk nemcsak az általános rendelkezéseket, nemcsak a végösszeget tekintenünk, hanem figyelemmel kell lennünk arra is, hogy az egyes kategóriák, az egyes csoportok jogos igényei arányban álljanak egymással, egyszóval, ügyelnünk kell arra, hogy egy teljes, jjerfekt törvényt alkossunk. (Igaz! Ugy van! Helyeslés.) Ezen szempontból bátor leszek a javaslat részletes tárgyalása alkalmával néhány módosításra az igen t. miniszter urnak és a t. háznak szives jóindulatát kikérni. Most az általános vita folyamán, csak egynéhány általános megjegyzést akarok tenni, (Halljuk! Halljuk!) Ennek a törvényjavaslatnak legfőbb előnye, hogy ugy mondjam, kiválósága az, hogy meghonosítja a fizetési rendszerek közül azt, a mely minden rendes évi fizetéssel és lakbérrel bíró alkalmazottnak ideálja, vagyis az automatikus előléptetés rendszerét. Ezen rendszer szerint az
