Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-168

43 Supilo Ferencz : A melyek sokkal fontosabbak, mint az önök beszélgetései. Vrbanič Ferencz: Mindkét nyilatkozat oly férfiaktól származik, kik a Magyarországgal való szövetségnek legbuzgóbb barátai voltak: az akkori uniomsztikus párt vezérei, kiket a legszorosabb baráti kötelék fűzött össze a magyar nemzet akkori vezéreivel, Deák Ferenczczel, Andrássy Gyulával, Csengery Antallal, Ghyczy Kálmánnal, kik, mint a regnikorális küldöttség tagjai maguk is köreműködtek az előzetes tárgyalásoknál, s kik később a horvát kormány tagjaivá is lettek, az egyik mint belügyi osztályfőnök, a másik mint az igazságügyi osztály főnöke. Ezek egyike dr. Suhaj Mirkó a kiegyezésről tartott beszédében a többi között szószerint ezt mondotta: »Mi a mi nyelvünknek a közéletben és pedig a közélet minden ágában kivívtuk azt a helyet, mely azt az isteni és a természeti igazság szerint megilleti. Mi kieszközöltük és kivívtuk, hogy mindenütt a hármas királyság fiai alkalmaztassanak, hogy a legalsótól kezdve a legfelsőig az összes közegek horvát nyelven ügyködjenek, hogy a közös kormány közegei is a horvát nyelvet használják; egy szóval, e tekintetben programmunkat teljesen megvalósítottuk, ugy hogy azt másképen és jobban megvalósítani nem is lehetett.« Suhaj dr. egy előtte szólóval való vitatkozás közben igy folytatja : »A ki tekintetbe veszi azt, a mit röviddel ezelőtt megemlítettem, hogy kezdve a legalsóbb hivataltól, egészen a-legmagasabb trónig kizárólag csak a horvát nyelv fog használtatni, hogy mindenütt csak a hármas királyság fiai fognak alkalmaztatni, és hogy az, a ki ezt a nyelvet nem birja, még ha a legképzettebb szakember lenne is, nálunk nem alkalmazható, az valóban nem birja felfogni azt a veszélyt, a melylyel bennünket az előttem szóló minden legkisebb indok nélkül ijesztget.« Az emiitett két férfiú közül a másik, Zuvic József, ugyanezzel az alkalommal szóról-szóra a következőt jelentette ki: »A 47. §-ban foglaltatik ugy a nyelvnek, mint hazánkfiai anyagi érdekének biztosítása, mert ugy a közj)onti kormány osztályaiban, valamint ezen kormány közegeinél a mi hazánk határain belül kizárólag Dalmát-Horvát- és Szlavonországok fiai alkalmazandók. A különös szakértelmet igénylőkre vonatkozó kérdést ugy kell felfogni, a mint ez az egész művelt világban általánosan történik, a midőn az állam érdekében bizonyos szakértelmet igénylő ágakban csak szakemberek alkalmazhatók és alkalmazandók, de ebben a pontban is megvédte a mi érdekeinket a küldöttség azzal a rendelkezéssel, hogy ily szakemberek csak akkor alkalmazhatók, ha a mi hazánkfiai között ilyenek nem találkoznának.* Ugyanezen szónok, Zuvic József, azután igy folytatja: »Az 56—60. §-ig a nemzeti nyelvre vonatkozó rendelkezések foglaltatnak: Horvát és Sziavon királyságok egész területén ép ugy, mint a közös kormány közegeinél ezen nyelv az egyedül irányadó és elismert ... ez, t. képviselő urak, a mi nyelvünknek olyan elsőbbsége, melyet, tekintette] a magyar nyelvnek és a mi nyelvünknek közös és egyenjogú méltóságára, kiválóan meg kell becsülni.« Igy fogták fel, igy magyarázták és igy ajánlották a népnek a kiegyezés rendelkezéseit, különösen pedig a nyelvre vonatkozókat, azok a férfiak, a kik abban az időben a horvát ügyek élén állottak, és a magyar királysággal tárgyaltak; s ha volt valami, a mi képes volt abban az időben lecsendesíteni a felzaklatott közvéleményt azon politikai párttal szemben, mely a horvát országgyűlésen többségben volt, s a melyről általánosan az volt a felfogás, hogy Horvátországot Magyarország karjaiba vetette, ezt a kiegyezésnek ép azon rendelkezései érhették el, melyek a nyelvkérdésre és a horvát honosoknak a közös hivatalokban való alkalmazására vonatkoznak. Volt azonban az országban egy áramlat, mely, hivatkozva a múlt idők tapasztalataira, nem viseltetett bizalommal az iránt, hogy ezen kiegyezési rendelkezések, a melyek a horvát nyelvre és a honosok alkalmazására vonatkoznak, bármikor is végre fognak hajtatni. A tapasztalat, fájdalom, beigazolta, hogy ezen áramlatnak a felfogása jogosult volt. Egy éve sem múlt el annak, hogy a király szentesitette és a horvát országgyűlésen kihirdette a kiegyezési törvényt, midőn Broz unionista képviselő az 1869. évi október 15-iki ülésen interpellácziót intézett a kormányhoz: » Miért nincsenek végrehajtva a kiegyezés azon rendelkezései, a melyek a nyelvre és a honosok alkalmazására vonatkoznak? Indokolásában különösen kiemeli, hogy Horvátország területén életbe vannak léptetve mindazok a rendelkezések, melyek Magyarországra nézve előnyösek, de nem hajtatnak végre a kiegyezési törvény azon rendelkezései, melyek a hármas királyság állami individualitásának és nemzeti sajátosságának fentartása és védelme érdekében lettek megállapítva. (Zaj. Halljuk! Sálijuk!) Fájdalommal tapasztaljuk s helytelenítjük«, igy panaszkodik az interpelláló, »kogy a kiegyezési törvénynek ép azon rendelkezései, a melyek a mi nemzetiségünk biztos fejlődését hangoztatják, mind a mai napig végrehajtva nincsenek«. A kiegyezési törvénynyel megalkotott műnek ellenzői az előbb emiitett adatokból (melyeket az interpelláló beszédében részletesen felsorolt) azt következtetik, hogy a hármas királyság állami individualitását és nemzeti sajátosságát a közös hatóságok részéről ugyanaz a végzetes sors fenyegeti, mely később előidézte az 1848-ik évet összes szomorú következményeivel. A ki6*