Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-168

41 egyezési mű ellenzői magából a kiegyezésből vonják le azt a következtetést, hogy a hármas királyság állami individualitása csak látszólagos, az előbb emiitett tények pedig alapul szolgálnak a közvélemény nyugtalanitására, inig a kiegyezés hivei e kétségtelen tények, vagy a kiegyezés által alkotott közös közegek mulasztásai folytán az ilyen támadásokkal szemben fegyvertelenül állanak. Zagora

č István: így vagyunk ma mi is! Vrbanič Ferencz: A következő napon, 1869. évi október 16-án ugyanezen képviselő egy másik interpellácziót terjesztett elő, melyben azt a kérdést intézi a horvát kormányhoz, megtette-e az alkalmas lépéseket arra, hogy a vasutaknál alkalmazott idegen hivatalnokok, kik a horvát hivatalos nyelvet nem értik, eltávolíttassanak ? Mind a két interpellácziót nagy helyesléssel kisérte az országgyűlésben ugyanaz a többség, mely a kiegyezést 1868 szeptember 24-én egyhangúlag és lelkesedéssel elfogadta; a horvát kormány azt válaszolta, hogy a magyar kormányra nézve a saját szűkebb hatáskörében elintézendő teendők és az idő aránylagos rövidsége leküzdhetetlen akadályát képezték annak, hogy a kiegyezési rendelkezések teljes végrehajtásához hozzáfogjon. Ugyanily értelemben interpellálták a közös kormányt nemcsak a horvát képviselők a közös országgyűlésen, hanem Irányi Dániel magyar képviselő is, de a közös kormánytól választ sem nyertek. Csoda-e, ha Broz képviselő a horvát országgyűlésen az 1870 május 2-iki ülésen kijelentette: »Én optimista voltam ; mindent elhittem és vágyva vártam azt a napot, melyen ezek az ígéretek be fognak váltatni, de, fájdalom, ezt ma is hiába várom s azt hiszem, ha 100 évig fogok élni, akkor is hiába fogom várni.« Éber Antal: A beszédet olvasni nem szabad ! (Mozgás. Halljuk!) Vrbanič Ferencz: S valóban, t. ház, Broz képviselő aggodalma nem volt alaptalan. A helyett, hogy a kiegyezési törvény rendelkezései, különösen pedig azok, melyek a nyelvre és a honosok alkalmaztatására vonatkoznak, habár fokozatosan is, de lelkiismeretesen végrehajtattak volna, azok mindinkább sértettek és csorbittattak. És ma a kiegyezés elfogadása után 40 esztendővel, rosszabb helyzetben leledzünk, mint kezdetben. A magyar nyelvet kezdték bevezetni a közös hivatalokba, a postánál, a távirdánál, a pénzügyi hatóságoknál; még a honvédségnél is a horvát nyelvei tényleg csak tűrik; a belső szolgálatban, különösen pedig Budapesten a közjionti hivatalokkal való érintkezésben részben a magyar, részben a kétnyelvű levelezés alkalmaztatik; a nyomtatványok is vagy csak magyar, vagy pedig kétnyelvű nyomtatványok vannak bevezetve. A közös hivatalok felírásai és a pecsé* tek kétnyelvűek, a hol pedig ezt nem lehetett alkalmazni, ott a közös hatóságok az ő közös hivatalaikra felirat nélküli czimereket alkalmaztak, csak hogy ott horvát feliratok ne szerepeljenek. A közönség ma is különböző nyelvű nyomtatványokat kap, csak horvátokat nem, ugy, hogy a legnagyobb zavarban van. Helységneveink ugy vaunak megmagyarositva, hogy e miatt a forgalomban a legnagyobb alkalmatlanságok keletkeznek. A közös nyilvános szolgálatban magyarokat kezdtek alkalmazni, a honosok pedig, még ha tudtak is magyarul, mindig mellőztettek. (Zaj és mozgás.) Pribičevič Szvetozár: Halljuk, ez a fontos dolog! Vrbanič Ferencz: Ezt, igen t. uraim, kissé terjedelmesebben kell kifejtenem, mert ez azon alapnak sérelmére vonatkozik, a melyen mi állunk. A horvát honvédség, a melynél első időben leginkább törekedtek eleget tenni a kiegyezésnek a nyelvre és a honosok alkalmazására vonatkozó határozni anyainak, ma majdnem meg van magyarosítva. Horvátországot, mely valamikor épen a katonai téren legjobb anyagot szolgáltatta az egész monarchiának, ma oly állapotba akarják hozni, hogy horvát katonai honvédiskolák hiányában rövid idő múlva nem lesz elég alkalmas elem a tiszti állások betöltésére, csakhogy indokolhassák ezzel a magyar tisztek alkalmazását. Mindezen kiegyezési sérelmek betetőzése a királyi államvasutaknál állott be, mert ezeket ugy tekintik, mint" a magyarosítás úttörőit a horvát területen, és ezek Horvátországot a szó szoros értelmében magyar megyévé alakították át. Xem természetes-e ennek folytán, hogy ezen jelenségek alkalmából panaszok emelkedtek és bizalmatlanság tápláltatott Magyarországgal szemben, nem magáért a magyar nyelvért, nem a magyar nemzet fiai iránt való valamely ellenséges indulatból, hanem azon érzés folytán, hogy az ilyen eljárás sérti a horvát nemzet nemzeti érzelmeit, lábbal tiporja azon szerződés szentségét, melyet Horvátország Magyarországgal megkötött. (Ugy van! Élénk helyeslés jobb felől.) Csoda-e, uraim, hogy ilyen sérelmek miatt 1883-ban Horvátországban a szenvedélyek lángra lobbantak és kihágások is követtettek akkor, midőn kiderült, hogy azok, kik a törvény őrei kellene hogy legyenek, a törvény megsértésével bűnt követnek el a horvát királyság politikai és nemzeti individualitása ellen. Ha a magyar királyság okos és körültekintő államférfiai belátták volna, hogy a kiegyezési törvénynek tisztelete és szigorú végrehajtása a legsikeresebb, s e mellett az egyedüli tisztességes és méltó eszköz arra, hogy Horvátországban a kedélyek lecsillapodjanak, megkímélték volna egy húsz éves küzdelemtől azon abszolutisztikus kormányzattal szemben, mely az alkotmányosság formájába rejtőzött, megakadályozták volna a stagná-