Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-162

338 Í62. országos ülés 1907 májas 28-án, kedden. hogy á gazda a cseléddel megkötheti a szerződést írásban, megkötheti szóval. Én szeretném kötelezővé tenni, hogy csak írásban köthesse meg a gazda a szerződést. Indokaim erre vonatkozólag ugy az életből, mint a hivatalból, a melynél szolgáltam,'vett taj)asztalatok. A legtöbb visszaélést ezek a szerződések képezik. Ügy a gazda, mint a cseléd pro és kontra képes tanukat állítani a mellett, hogy neki van igaza és a szóbeli szerződésre hivatkozik, ítéletet ilyenkor igen nehéz hozni. Sok visszaélést szüntetne meg az, ha imperative mondatnék ki, hogy mindenki köteles a cseléddel írásban megkötni a szerződést. A törvény egyéb rendelkezései is feltételezik a cselédet tartó gazdaközönségről, bogy irni tud; de ha nem is tudna, az írásbeli szerződés a községben, szomszédok által stb. mindig lehetséges. Ezen irányban kívánok tehát módosítást benyújtani. Azonkívül indítványozom, hogy az 5. §. utolsó bekezdésében a » cselédül« kifejezés helyett tétessék: » cselédnek «, mivel a magyar ember mindenütt cselédnek, béresnek, pásztornak, bojtárnak fogad meg valakit, nem cselédül, béresül stb. Kérem ezen módosításom elfogadását. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Elnök: Ki következik? Várady Károly jegyző: Pető Sándor! Pető Sándor: T. ház! Én természetesen hozzájárulok Nagy Sándor képviselő urnak azon indítványához, a mely az 5. §. harmadik bekezdésének kihagyását javasolja. Nézetem szerint egyáltalában a kiindulási alap helytelen, a mikor a cselédek és gazdák közötti viszonyról szóló törvényben, vagyis a cselédtörvényben kívánják ilyen inczidentaliter a kivándorlás kérdését szabályozni. Ahhoz nem fér kétség, hogy Magyarországnak egyik legnagyobb gazdasági baja a kivándorlás, és mindenki egyetért abban — nem kutatom az okokat, talán nem is tartozik ide, és nem is lehetne beilleszteni e törvényjavaslat tárgyalásának a keretébe — de mindenki egyetért abban, hogy valamilyen irányban sürgősen intézkedni kell, és a törvényhozásnak foglalkozni kell a kivándorlás kérdésével. Ez kétségtelen, és reméljük, hogy a kormánynak lesz is gondja arra, hogy a törvényhozás ezen komoly kérdéssel foglalkozhassak. De épen azért, mert küszöbön áll e kérdés megvitatása és a kivándorlás kérdésének olykép való szabályozása, hogy egyrészről az egyének költözködési szabadsága, másrészt az ország gazdasági érdekei megvédessenek: helytelennek és időszerűtlennek találom, hogy kiszakítva e kérdést a maga horderejének és fontosságának keretéből, igy egész mellékesen, ugy mondjam, becsempészve kívánjuk szabályozni a kivándorlás ügyét, és egy fontos elvet kívánjunk törvénybe iktatni. Mert, bocsánatot kérek, az egy igen fontos és az eddigi jogszabályokat kilyukasztó elv, hogy a magánjogi szerződéseknek olyan szankczió adassék, a minőt azoknak az 5. §. ad. Tehát a kormánynak és azoknak, a kik valami nagy várakozással néznek e korlátozás elé, annál kevésbbé lehet valami komoly ós alapos kifogásuk a Nagy Sándor által benyújtott indítvány ellen, mert közelfekvő és bizonyos, hogy a kivándorlás kérdése az egész vonalon mindenféle szerződósben álló egyénekre nézve és nemcsak a cselédsorban lévő egyéneket illetőleg előbbutóbb kell hogy törvény hoz ásilag szabályoztassék. Ezt tehát nem fogadom el, mert ez kivételes törvény jellegével bír. A magánjogi szerződésben lévő fél a gazdasági élet egyetlen területén sincs korlátozva abban, hogy akár a magánjogi szerződés megsértésével és megszegésével magának útlevelet szerezzen és kivándoroljon; egyedül a cselédre nézve korlátozzuk ezen költözködési szabadságot? Ez tehát kivételes törvény és minden kivételes törvény egyúttal gyűlöletes. Ha majd annak idején, a mi, azt hiszem, elég közel van, ugy találj ház bölcsesége, hogy a magánjogi szerződéseknek, a magánjogi kötelezettségeknek, a melyeket önkéntesen és szabad akarattal vállalnak, akármiféle gazdasági foglalkozásban lévő embereknél olyan szankcziót is adjunk, hogy a költözködési szabadságot is korlátozzuk, ám méltóztassék ezt tenni, de generálisan, egyetemlegesen és mindenféle foglalkozásban lévő emberek mindenféle szerződésének szankcziója gyanánt tessék ezt megállapítani. Nem tudom, helyeselni fogom-e ezt, de értem, ha ezt mint rendszert, mint jogelvet állapítjuk meg. De a cselédtörvénybe beiktatni ezt ugy, hogy minden vonalon és minden részében ez az intézkedés egy kivételes, privilegizált helyzet jellegével birjon: ezt a törvényalkotás politikája szempontjából sem tartom helyesnek. Enyhítik bizonyos mórtékben a törvényszakasz ridegségét Beniczky és Petrogalli képviselő urak módosításai és természetes, hogy ha Nagy Sándor képviselő ur indítványa nem fogadtatnék el, szívesen csatlakozom ezekhez, mint enyhébb állásponthoz. Nézetem szerint Petrogalli képviselő ur módosítása nem szolgálja híven azt a czélt, a melyet elérni kivan, nevezetesen túlságos rideg épen a költözködni akaró cseléd szempontjából, és épen azért ugyanazon intencziókat követve, a melyek ezen módositványban vannak, arra az esetre, hogy ha Nagy Sándor indítványa el nem fogadtatnék, tisztelettel kérem az 5. § utolsó bekezdése után a következő szöveg elfogadását (olvassa): »A cseléd kérelmére a gazda meghallgatása után fontos okok fenforgása esetén a hatóság a gazda beleegyezése nélkül is kiadhatja az utlevelet.« Ezzel egyrészről megvédjük a gazdasági