Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-160

Í6Ö. országos ülés 1907 május 25-én, szombaton. 279 azonban lehetőleg iparkodnunk kell eltéríteni ezt a pártot és képviselőjét, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a kellő törvényes határok közé kell azokat szorítani. A mi azt az állítását és kifogását illeti a t. képviselő urnak és a vele rokonérzelmű t. képviselő uraknak, hogy e törvény nem időszerű, erre nézve csak azt vagyok bátor elmondani, hogy nemcsak a régi táblabíró világban, hanem még a legközelebbi múltban, a 48-as idők után is, a magyar földesúr, — vagy nevezzük a mai modern nyelven — a magyar gazda és annak cselédei közt bizonyos, századokon át kifejlett jóságos, szeretetteljes, patriarchális viszony volt. Az a magyar földesúr, az a magyar gazda nem tizetett ellenségének tekintette a cselédjeit, hanem mintegy családja tagjainak, és mint családja tagjaival, mint gyermekeivel tisztességesen, emberségesen és becsületesen bánt velők. Eltartotta őket családostól együtt az ő társadalmi állásuknak megfelelően, szükséget nem engedte szenvedni és minden bajukban hűséges tanácsadójuk volt, sőt legtöbbször még a kalácsot is osztogatta. Viszont a cseléd a gazdájában nem az elnyomóját, a zsarnokát látta, hanem az ő jóltevőjét, eltartóját, és minden ügyes-bajos dolgában hozzá fordult panaszával. Bizony, t. képviselőtársam, abban az időben a cselédeknek még nem volt szükségük azoknak a bizonyos pesti uraknak a tanácsára, a mely tanács pedig legtöbbször épen magukra a cselédekre nézve a legkárosabb. E mellett még bizonyos jólét is volt a jó gazdának cselédjei közt, még bizonyos körülmények között, ha t. i. nem volt iszákos, vagy el nem czifrálkodta, bizonyos kis anyagi tőkére tehetett szert, némi vagyonkát is szerezhetett a cseléd. Engedje meg a t. képviselő ur, hogy csak néhány példát hozzak fel ezen állításaim igazolására. Én még személyesen ismertem azt a magyar földesurat, a kinél megtörtént a következő eset. Valamelyik cselédjének vigyázatlansága folytán télviz idején kigyúlt egyik cselédháza, földig égett az egész nagy épület, és körülbelül 10 — 12 család teljesen hajléktalan maradt. Az a magyar földesúr télviz idején nem földalatti putrikban, nem istállókban, nem is pajtákban helyezte el u cselédjeit, hanem a saját fényes kastélyában. 0 maga egy szobában húzódott meg, és a tisza-beői fényes kastély termeiben a cselédek teleltek ki. Egy másik magyar földesúr példáját is vagyok bátor felhozni, ez pedig a 80-as években történt. A Tisza árvize 1888-ban elöntötte az egész uradalmát annak a magyar földesúrnak. 6000 kat. holdon összesen 10 kereszt búzája termett. És annak a magyar földesúrnak egyetlen egy cselédje sem érezte azt az óriási veszteséget, melyet az uradalom abban az esztendőben szenvedett, egyetlenegyet el nem bocsátott az a magyar földesúr szolgálatából, kitartotta őket továbbra is, és egy pillanatra sem jutott eszébe a bérleszállitás gondolata. Még egy esetet mondok: ez egy ma is élő magyar gazda és földesúr esete, és hála Isten, még többen is vannak ilyenek. Ez nem elégedett meg azzal, hogy cselédeit teljes jólétben tartja, mert biztos tudomásom szerint 760 koronára megy fel nála a legutolsó cselédnek a bére; de nem elégszik meg anyagi ellátásukkal, hanem még a lelki szükségletéről is gondoskodik a cselédeknek. Iskolát állított nekik, templomot épített, tanítót és papot tart nekik és tartott abban az időben is, mikor még semmiféle törvény Magyarországon erre azt a földesurat nem kötelezte. És méltóztassék elhinni, nem a szocziáldemokráczia hatása alatt tette, mert még akkor ennek híre-hamva sem volt, talán még valamelyik ismeretlen csillagzatban lakott, hanem megtette emberbaráti, humanisztikus érzésből, megtette a magyar földesúr a maga testvéreinek, a magyar cselédeknek. (Helyeslés.) A felemiitett három magyar földesúr közül egyetlenegynek sem jutott eszébe magát valami nagy népapostolnak, szocziális vezérnek tartani. Pedig mégis voltak valakik, mert az első, a kit említettem, volt Almássy Pál, a másik, a kit az árviz elöntött, gr. Szapáry Gyula, a harmadik ma is élő földesúr, Jász-íí agy kun- Szolnokmegye tiszteletreméltó főispánja, gr. Almássy Imre. (Éljenzés balfelöl.) Mindegyik ama bizonyos bőrkabátos, ama bizonyos ezerholdas kategóriához tartozik. Azonban tény az, hogy abban az időben csakugyan nem volt szükség cselédtörvényre, nem volt szükség bírói beavatkozásra. Azonban el kell ismerni, hogy az idők nagyon megváltoztak. A régi földesurak helyébe ujak is jöttek, a kik talán nem ápolták tovább azt a szeretetteljes patriarchális viszonyt cselédeikkel szemben, de viszont a cselédek körében is felmerült a lelketlen izgatás, s az addigi szeretetteljes patriarchális viszony helyét elfoglalta az irigység, a gyűlölködés és az elégedetlenség. Tetőpontját érte el e mozgalom a volt darabontkormány alatt, s megnyilatkozott a lépten-nyomon feltűnő sztrájkokban, munkamegtagadásokban és szerződésszegésekben. Vakmerőségükben még tovább is mentek, és nem tudom micsoda felsőbb támogatás reményében még a személyi és tulajdoni szentséget is megtámadták, a mint az Hevesen is megtörtént, hol egy teljesen ártatlan gazdát a felbujtatott tömeg minden indok nélkül a kocsijáról húzott le, és ha a véletlenül arra járó katonai őrjárat meg nem menti, talán agyon is verik azt a teljesen ártatlan embert. Más dolog is történt ugyanabban a városban. A vármegye köztiszteletben álló alispánja épen a cselédmunkások érdekében tanácskozásra hívta Heves és vidékének gazdaközönségét, hogy az elégedetlenséget lecsillapítsa