Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-159

242 159. országos ülés 1907 májas 2k-én, pénteken. • teljesítették kötelességüket, közönyös szemmel nézik a törvényjavaslat sorsát, mert ők ezután is teljesíteni óhajtván kötelességüket, nem félnek a magasabb büntetéstől, és bizton tudják, hogy teljesítvén kötelességüket, járandóságaikat ezentúl is megkapják. Nem ezek, tehát nem az igazi érdekeltek a legvehemensebb ellenzői és legdurvább támadói ennek a törvényjavaslatnak, hanem a legféktelenebbül támadják azok, kik ettől a törvényjavaslattól hatalmukat féltik: a szakszervezeti elnökök, a titkárok, a napidíjas vándorapostolok, a pártlapoknak főszerkesztői és segédszerkesztői, (Igaz! TJgy van!) és az igazi cselédségnek egy kis része, a dolgozni nem akarók, a folyton helyet változtatók kisded csapatja. Amazoktól erednek a sajtó szinvonalat bizonyára nem emelő hangon irt förmedvények, és azok támadják személyében a legdurvább hangon e törvényjavaslat kezdeményezőjét, magát a törvényt elnevezve derestörvénynek, kiáltoznak a rabszolgatartás visszaállításáról és a deres behozataláról. Pedig kár a munkások mostani vezéreinek hatalmukat félteni e törvényjavaslattól. Megmarad még egy ideig hatalmuk, megmarad még addig, mig maga a nép, a természetétől józan, dolgos, munkás nép meg nem győződik arról, hogy az ő bőrére, az ő anyagi kárára, az ő lelki nyugalmára egy kis válogatott társaság csúfos játékot űz, magának pedig fényes jövedelmet és jólétet biztosit. (Igazi TJgy van! balfelöl.) Mert hirdetnek elveket, melyeket hirdetni, ha nem tudják, hogy meg nem valósithatók, vétek; ha pedig tudják, hirdetni bűn; de hirdetni, és ós ezt az egyet igen jól tudják, nagyon jövedelmező. (Igazi Úgy van! balfelől.) Mert hirdetik, hogy a munkabéreket, szervezkedéssel, összebeszéléssel tetszés szerint emelhetik, de azt nem hirdetik, hogy lehet ugyan a munkabéreket sztrájkkal, fenyegetéssel, öszszebeszéléssel, munkamegtagadással egy ideig emelni, a mint hogy lehet a börzespekuláczióval a természetes áralakulásnak meg nem felelő áralakulást előidézni, de a munkabéreket állandóan magasabban tartani, mint a mennyit egyegy termelési ág elbír, az lehetetlen. Hiszen a munkabér ép ugy a kereslet és kínálat törvényei szerint alakul ki,, mint minden más árképződés ezen a világon. Hasztalanul követeli já. a czukorrépa-kapás egykoronás napszámjának emelését két koronára, tehát a dupla napszámot. Azt talán elérheti, hogy a vetés évében összebeszéléssel, munkamegtagadással attól a termelőtől azt a kétkoronás napszámot kicsikarja, de ennek természetes következménye az lesz, hogy a következő évben az a termelő egyáltalában nem termel czukorrépát, és ennélfogva megszűnik a munkaalkalom arra az eredeti egykoronás napszámra is, (Igaz! TJgy van! balfelől.) és ennek következménye természetesen az, hogy a munkaalkalom megszűnése más termelési ágnál idéz elő munkakinálatot, a minek következménye a munkabér visszaesése leend. (TJgy van! balfelől.) Szinte hallom az ellenvetést a szocziálista izgatók ajkáról, hogy ennek a következménye kivándorlás lesz Amerikába. Pedig azt hirdetni, hogy a munkásnak, főleg a mezőgazdasági munkásnak jobb sorsa van Amerikában, ez lelketlenség. Mert ne téveszszen meg senkit a hazaküldött néhány millió arany csábító csengése, és ne téveszszen meg senkit az egyesek jólétét hirdető és hívogató levél, sem pedig a hajóstársaságok fizetett ügynökeinek mézes Ígérete. Mert hogy ha egy-kettőre rámosolyog is a meggazdagodás kétes értékű szerencséje, ha néhány kivándorló magasabb munkabérek mellett talál is alkalmazást, hány és hány ezer lesz csakugyan rabszolgájává a munkának, dolgozván a gyárak fojtó levegőjében, a kohók izzó gőzében naprólnapra, hétről-hétre, évről-évre, szüntelenül, szakadatlanul és lelket ölő egyformaságban. Az itthon a pirosló hajnalban fürdő tekintetét elhomályosítja a kohóból kiömlő érczláva perzselő heve és dalos pacsirta hangjaihoz szokott fülét eltompítja a pörölyök éles ütése. Hogy mindezekről nem beszélnek, hogy mindezekről nem szólnak a szocziálisták, azt értem, mert hiszen mindnyájan tudjuk, régi igazság, hogy a nyomor néma. Mindezzel szemben pedig állítom ós ezt igazolni fogja akárhány gazdatársam az ország különböző vidékén is, hogy a cselédség legnagyobb része a mostani munkabér mellett is bizonyára sokkal könnyebb és szervezetét épen hagyó munkaszolgáltatása mellett fizetéséből megél, családot nevel és magának öreg napjaira házat vagy kis szőlőt vagy földet szerez. És ha ma ez kevesebb esetben történik, mint csak 20—30 esztendővel is, annak oka nem abban rejlik, hogy a munkabér kevesebb, mert hiszen a természetbeni járandóság azonos volta mellett ma a pénzbeli bére sokkal nagyobb, hanem oka abban rejlik, hogy az igényei nőttek, talán nem is ő neki, hanem a családjának, a feleségének, a ki a konvencziós búzát kosárszámra hordja a piaczra, hogy azon magának kávét, czukrot, piperét és esetleg pálinkát vegyen, a cseléd suttyó-fiának, a ki vasárnaponként és sokszor hétköznap is a munkáskaszinóban, a munkáskörben sörözik, czigarettázik és kuglizik. Az oka abban rejlik, hogy a ruha drágább, mert az apáról a fiúra maradt ködmönt, bekecset és az egy emberöltőre készült szűrt kiszorította a brünni posztókabát és a kerekes rokka pergését elnémította a »Népszava«. (TJgy van! TJgy van.') De igazságtalan lennék, ha bizonyos hatást megtagadnék a szocziálista vezérek működésétől. Működésükkel elérték azt, hogy ma már a munkaadó és munkás, a gazda és cseléd egygyel