Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-142

U2. országos ülés 1907 akkor az államsegélyt megkaj>hassa — az állami érdekek megóvása, a mi czélba van véve, nem érintetik, mert én csak az igazságtalanságot szeretném eltüntetni. Nagyon kérném az igen t. kultuszminiszter urat, hogy ezt a módosításomat elfogadni szíveskedjék. Elnök: Ki következik ? Raisz Aladár jegyzői Gróf Bethlen István ! (Nincs itt!) Bozóky Árpád ! Bozóky Árpád : T. képviselőház ! A koaliozió értekezletén a kultuszminiszter ur volt szives azt mondani, hogy nem zárkózik el semmi olyan módosítás elől, a mely a törvényjavaslat alapeszméjének érintése nélkül a nemzeti szempontokat radikálisabban megvédi. A kultuszminiszter urnak ez a mondása bátorít fel engem arra, hogy a 12. §. helyett a törvényjavaslat alapeszméjének érintése nélkül egy másik paragrafust indítványozzak, mely szerintem a nemzeti szempontokat hathatósabban védi meg. Javaslatom lényege az, hogy ott is, a hol a felekezetek a törvényes követelményeknek meg nem felelő iskolákat nem tartanak fenn, a felekezeteket az állam ne segélyezze, hanem azok helyett az iskolák helyett az állam állítson fel állami iskolát. Megjegyzem, hogy javaslatom kevesebb annál, a mit 1843-ban a kerületi választmány által megállapított népoktatási javaslat mond, mert annak 66. §-a azt mondja : »minden rendes iskolatanitó az álladalom köztisztviselője«. Kevesebb annál is, a mit az 1848-iki népképviseleti törvényhozás törvénybe akart iktatni. Nevezetesen 1848 augusztus—szeptember havában szó volt a tanodákról, szó volt arról, hogy a felekezeti iskolák maradjanak vagy pedig nem, és ha maradnak felekezeti iskolák, az állam a felekezeti iskolákat segélyezze-e, vagy pedig nem. A kultuszminiszter akkor is a felekezeti népoktatás mellett volt, azonban csak átmenetileg. Maga a kultuszminiszter kijelentette akkor, hogy ő a közös iskolának híve elvben, azonban épen a jelen körülmények között a felekezeti iskolákat nélkülözni nem lehet. Azonban megtörtént 1848. évi augusztus 10-én, hogy a képviselőház leszavazta a minisztert és elvetették a felekezeti népoktatást, elvetették azt, hogy az állam a felekezeti iskolákat segélyezze és elfogadtak egy javaslatot, a melynek 14. §-a azt mondja (olvassa) : »Az álladalom által minden községben közös iskola állittassék. 15. §. A mely községben több hitfelekezet van, szabadságában álland a közös felekezeteknek a kormány felügyelete alatt saját erejükkel külön iskolát állítani, de csak a felekezeti többség kívánatára, a kisebbség semmi esetre sem kényszeríttethetvén, hogy a külön iskola fentartására szükséges költségekhez járuljon. 16. §. A külön iskolát állitó felekezeti többség elemi iskolájára tett alapitványainak a 7. §. értelmében birtokában maradván, a közös iskola fentartására kívántató községi adó rovata alól fel nem menthető.« április 18-án, csütörtökön. 315 T. ház ! Ennek értelme az volt, hogy az állam minden községben állítson fel közös iskolát és a hitfelekezeteknek szabadságukban áll ugyanott felekezeti iskolát fentartani, azonban az állam egy felekezeti iskolát sem segélyezhet, sőt még azok az egyének is, a kik felekezeti iskolát fentartanak, kötelesek a közös iskola kiadásaihoz a községi adóval hozzájárulni. Hogy ha ilyen rendelkezés törvénybe lett volna iktatva, ha ma ilyen törvényt csinálnánk, akkor felekezeti iskola egyáltalában nem lenne, mert ha az a felekezet községi pótadójával már hozzájárult a közös iskola fentartásához, akkor ugyan nem tenné azt meg, hogy még a mellett külön megterhelné magát hitfelekezeti iskola fentartásával. (Mozgás a középen.) De egy nagy argumentum arra nézve, hogy radikális eszközökhöz folyamodjunk, az az ezeresztendős múlt, a melyből látjuk azt, hogy akármennyire dédelgessük is mi a nemzetiségeket, akárhogy fizessük mi a pópákat és dászkálokat, azok soha nem fognak a magyar állameszmének hű szolgái lenni. Hogy ez így van, arra nézve nekem sok bizonyítékot mondani nem kell, elég, ha arra az igen érdekes interpelláczióra rámutatok, a melyet a minap gróf Bethlen István t. képviselőtársam itt elmondott. Abból az interpelláczióból megtudtuk, hogy egy olyan oláh pap, a lát az állam segélyezett, Bukarestben azt mondta, hogy a román királyság az ő igazi hazája, s el fog érkezni az az idő, a mikor majd a román királyság és Erdély között a Kárpátok határt nem képeznek. Itt van egy erdélyi lelkes magyar embernek a levele, a mely megjelent a >>Budapesti Hírlap« márczius 17-iki számában, a melyben azt mondja (olvassa) : »A régi fizetés mellett az oláh papnak és tanítónak, de meg a jegyző uramnak is meg kellett fogni, ha meg akart élni, az eke szarvát; nem élt meg az apostolkodásból, nem járhatott közművelődési, gazdasági és politikai értekezletekre. Most már erre is ráér bőven. Az erdélyrészi magyarság értelmisége, mindenki a maga vidékén, névszerint ismeri a kongruát élvező agitátor oláh papokat, a fizetéskiegészitésben részesülő tanítókat és jegyzőket, a kik vezetői a maguk körében a nemzetiségi mozgalmaknak és szítói I a népben a magyargyűlöletnek. Látva és tudva ezeket, elfog a lemondás és a kétségbeesés érzete, mikor olvassuk, hogy a közoktatásügyi miniszter ur legújabb törvényjavaslata ismét fizetéskiegészitésben akarja részesíteni az oláh tanítókat, milliókkal támogatni őket az erdélyrészi magyar föld megszerzésében. Még jobban csodálkozunk, hogy az erdétyrészi képviselők közül senki sem szólal fel a kormány, a parlament és a közvélemény tájékoztatására. Ök legalább tudhatnák a legutolsó képviselőválasztás tapasztalataiból, hogy a nemzetiségi jelöltek legbuzgóbb támogatói épen az állami pénzzel támogatott papok és tanítók voltak. Ma is ők a tüntető népgyűlések és államellenes nemzetiségi mozgalmak szervezői, vezetői, szónokai.« 40*