Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-133

133. országos ülés 1907 április 6-án, szombaton. 85 datáriusaival, megindítsa és eredményre juttassa az autonómia iránti tárgyalásokat. Ismétlem, kérésem és tanácsom, a mit e tekintetben adhatok, az, hogy az illetők a tárgyalásokra hivatott országos kormányhoz forduljanak kívánságaikkal és akkor az általam jelzett, talán az autonómia tekintetében még messzebbmenő keretben, de mindenesetre sikeres megoldáshoz fogják juttatni a mohamedán autonómiának ugy a mohamedán nép, mint a mi politikánk érdekéből is kivánatos kérdését. Kérem a t. házat és a képviselő urat, hogy válaszomat tudomásul venni méltóztassék. (Elénk helyeslés.) Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Gr. Batthyány Tivadar: T. képviselőház! A kik ismerik a mohamedán autonómia ügyét, — és talán azok is, a kik előbbi szerény előterjesztésemből ismerték meg főbb vonásaiban ezt a kérdést, eddig még nem foglalkozván azzal, — azok, azt hiszem, velem együtt konstatálhatják, hogy az eddig meglévő régi helyzet azzal szemben, a mit most a miniszterelnök ur nyilatkozataiból magunk előtt láthatunk, oly nagymérvű előhaladást és javulást jelent, (Igás! Ugy van!) a miért én csak köszönettel adózhatom és a mit felemliteni csak kedves kötelességemnek tarthatok. (Helyeslés.) Az egyes kérdésekre nézve legyen szabad egész röviden annyit megjegyeznem, (Halljuk! Halljiűc!) hogy az igen t. miniszterelnök ur informácziója csak egyetlenegy pontban nem állja meg helyét, abban nevezetesen, mintha 1901-től kezdve mind a mai napig nem fordultak volna az illetők a közös pénzügyminiszterhez. Tudomásom szerint 1902-ben, de lehet, hogy 1905-ben . . . Wekerle Sándor miniszterelnök; Az lehet! De a mióta Burián a közös pénzügyminiszter, azóta nem! Gr. Batthyány Tivadar: ... a szlavóniai Bródból feladtak egy kérvényt, a melyben ügyeik elintézezéseért és rendezéseért folyamodtak, de a melyre sohasem kaptak választ. Meg vagyok arról győződve, hogy a mohamedán bosznia-herczegovinai lakosság és ezeknek küldöttei készséges örömmel fordulnak kérelmükkel az elhangzott kormánynyilatkozat után a közös pénzügyminiszter úrhoz. Ok — tudomásom szerint •— csak egyet kérnek és ez az, hogy salvus conductust kapjanak, (Derültség.) hogy azok, a kik ezen mozgalomban résztvettek, ismét biztositékot nyerjenek arra, hogy őket újból bármely közigazgatási vagy bűnvádi, fenyítő, adminisztratív vagy egyéb eljárásban zaklatás ne érje. Ezt a garancziát, azt hiszem, azok után, a mit a miniszterelnök ur most elmondott, meg fogják kapni és igy az ut egyengetve van. Még csak arra vagyok bátor utalni, hogy a mi a vakuf-bizottságot illeti, megvallom, nem tudom elképzelni, hogy az a vakuf-bizottság, a mely, a mint méltóztatnak tudni, egy kinevezett szervezet, hogy ez ugyancsak az itt elhangzottak után ne tartaná hivatottaknak a bosznia-herczegovinai megbízottakat arra, hogy a mohamedán lakosság nevében nyilatkozhassanak, a mennyiben azonban mégis azon nem várt eset történnék, hogy ezen vakuf-bizottság más véleményt mondana, én arra kérem a t. miniszterelnök urat, hogy teljes befolyását vesse latba abban az irányban, hogy ennek a vakuf-bizottságnak esetleges eltérő véleménye daczára is ezen megválasztottak küldessenek ki a tárgyalások vezetésére. Ez érdeke a kormányzatnak is és pedig első sorban azért, mert ha teljesen a nép bizalmát bíró, egyhangúlag megválasztott küldötteivel tárgyal, a bizalom ezen bizottság működése és megállapodásai iránt sokkal nagyobb lesz, már pedig bizalom nélkül egy ilyen vallási kérdésnek a megoldása úgyszólván ki van zárva, azért nagy súlyt helyezek arra, hogy ezen bosnyák megbízottak vonassanak be a tárgyalásokba. A mi pedig a reis-ül-ulemának megerősítését illeti, ón elismerem feltétlenül azt, hogy egy államnak nagyon nehéz, hogy egy külállam fejének — a ki egyúttal egy egyháznak legfőbb vezetője — jóváhagyásától tétessék függővé annak a főpapnak a delegálása, figyelmeztetek azonban arra, hogy itt egyházi, dogmatikus kérdések is közrejátszanak és én azt hiszem, — nem akarok tréfát csinálni — hogy dijuomatikus formulára lesz szükség, a melylvel ezt a kérdést valamiképen elintézni lehet. Én egyébként a miniszterelnök ur válaszát a legnagyobb örömmel ós a legteljesebb megnyugvással veszem tudomásul. Wekerle Sándor miniszterelnök: T. képviselőház ! A mi a reis-ül-ulema megerősítését illeti, erre vonatkozólag csak annyit vagyok bátor ismételve kijelenteni, hogy az, hogy miképen történjék az ilyen kérdés diplomácziai megoldása, a kivitel dolga. Mi azonban ilyen magas egyházi állásokat külföldi befolyástól függővé nem tehetünk. Ez a hivatalos nyilatkozatom. Én ugy tudom, hogy a vakuf-bizottság is ezeket a megválasztott egyéneket fogja mandatariusoknak nyilvánítani és igy méltóztatnak természetesnek találni azt, hogy mielőtt egy kormány valakivel hivatalosan tárgyalásokba bocsátkozik, legalább az egyház vezetésére ma hivatott közegektől meg kell kívánnia azt a nyilatkozatot, hogy az illetőket tekinti-e hivatalos mandatariusoknak? A mi a t. képviselő urnak azt a megjegyzését illeti, hogy 1901-vagy 1902-ben fordult-e elő, én őszintén szólva, az évre nem emlékszem és csak annyit kívánok konstatálni, hogy a mostani közös pénzügyminiszter ur működése ideje alatt hozzá nem fordultak. Polit Mihály: T. ház! . . .