Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-147

444 H7. országos ülés Í907 április 2k~én, szerdán. semmi sérelmet nem látnának, ezen intézkedés kihagyásával ez a szakasz abszolúte nem szenvedne semmit sem. Inditványom az volna, hogy a 22. §. utolsó bekezdése egész terjedelmében töröltessék. Érveim utolsója gyanánt még azt terjesztem elő, hogy büntetőtörvénykönyvünknek 58. §-a értelmében (oktassa): »A ki hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére elitéltetett, ha szabadságvesztés büntetését kiállotta: közhivatalra, vagy közhatósági megerősítéstől függő hivatalra, állásra vagy szolgálatra azon időtől fogva ismét alkalmazható, a melytől politikai jogait újólag gyakorolhatja.« A tettes tehát már a súlyos beszámítás alá eső bűncselekményeknél, minő pl. az okirathamisitás, a lopás, sikkasztás, mihelyt a politikai jogok gyakorlatába vissza jön, azonnal alkalmazható közhivatalra és mi egy fegyelmi ügyre vonatkozólag mondjuk ki azt a drákói törvényt, a melyet a büntetőtörvénykönyvek sem akarnak elismerni, hogy t. i. a politikai jogok gyakorlatát élvező ember közhivatalra megválasztható ne legyen. Tisztelettel kérem ezen tárgyi okokból, hogy előterjesztett indítványomat méltóztassék elfogadni. Elnök : Szólásra senki sincs feljegyezve . . . Pető Sándor : Szabad kérném ! Elnök : Kérem ! Pető Sándor: Én egészen röviden kivánom indokolni azon álláspontomat, hogy miért, nem fogadom el ezen 22. §-t! A kultuszminiszter ur és azok, a kik e javaslatnak hivei, azon a nézeten vannak, hogy e törvényben lefektetett szigorú fegyelmi eljárások és szigorú fegyelmi büntetések alkalmasak lesznek azon czélra, mely iránt én magam is lelkesedem, hogy t. i. Magyarországon a magyar kultúra minél elterjedtebb legyen, hogy annak áldásait élvezze mindenki és hogy a magyar nyelvet értse is mindenki. Én azonban nem tartozom azok közé, a kik abban az illúzióban élnek, hogy ez a törvény általában, de különösen annak azon intézkedései, a melyektől ezt az eredményt várják, e tekintetben a legcsekélyebb haszonnal is fognak járni. Az 1879-iki törvény a magyar nyelv oktatása és terjesztése tekintetében nagyjában ugyanezen intézkedéseket tartalmazza, pedig azt hiszem, nincs senki e házban, ki az 1879-iki törvény eredményeivel meg volna elégedve. Bár körülbelül ugyanazon tanítási kötelezettséget s a magyar nyelv terjesztésének ugyanazon módját szabta meg, mint ez a javaslat, mégis látjuk, hogy a nem magyarajku, vagyis nemzetiségi állampolgároknak több mint 83 százaléka ma sem tud magyarul. Mikép lehet általában vérmes reményeket fűzni e törvény intézkedéseihez, a mikor a nemzetiségi vidékeken az iskolaköteles gyermekeknek több mint 33 százaléka egyáltalában nem jár iskolába ? Annyi bizonyos, hogy a gyermekeknek ez a része semmiesetre sem tanulja meg a magyar nyelvet. Fegyelmi vétségek terhével és súlyával nem lehet a várt eredményt elérni. (Zaj. Elnök csenget.) Különösen a 22. §. szövegezése nem alkalmas arra, hogy ez a czél eléressék, mert az a véleményem, hogy laikus ember, avagy közigazgatási közeg, szolgabíró nem hivatott annak az elbírálására, hogy fenforog-e a 22. §. a) pontjában körülirt eset. Mivel az a) pont a pedagógiai téren várt siker hiányában rendeli el a fegyelmi vizsgálatot, sem a szülők, sem a gyermeknek törvényes képviselői, sem az iskolaszék tagjai, sem a bíró, vagy főszolgabíró nem alkalmas személyek annak elbírálására, hogy fenforog-e a fegyelmi vizsgálat ezen ok miatt való elrendelésének szüksége. Ehhez pedagógiai szakerők kellenek és azért vannak a kultuszügyi igazgatásnak ilyen szakerői, hogy azok állapítsák meg : eleget tesz-e vagy nem a tanitó a törvény által megkívánt pedagógiai kötelességeinek ? Erre valók a tanfelügyelők és segéderőik, de nem a szolgabirák és nem a gyermekek szülői. Ezek nem kezdeményezhetik a fegyelmi eljárás megindítását, legkevésbbé pedig olyan ok miatt, a mely nem politikai, hanem pedagógiai jellegű. Sejtem ugyan, hogy miért mellőzi a javaslat a tanfelügyelőket ? Azért, mert a tanfelügyelők és segédszemélyzetük nem képesek még azon minimális kötelességet sem teljesíteni, a melyet a törvény rájuk ró. Ebből lehet arra következtetni, hogy az olyan törvény intézkedései, a mely arra fekteti a fősúlyt, hogy fegyelmi vizsgálatok, fegyelmi büntetések és fegyelmi üldözések terhe alatt köteles az a tanitó magyarul tanítani, a magyar nyelvet terjeszteni és egyáltalában a törvény által megszabott kötelességeinek eleget tenni, nagyon illuzóriusak, mert Magyarországon, a mint én tudom, a tanfelügyelők a működő tanítóknak körülbelül csak kétharmadát látogathatják meg évenként. Tudtommal ezek egyegy faluban körülbelül egy délelőttöt töltenek el. Hogy kerek számot mondjak, a 30.000 működő tanitó közül az összes tanfelügyelők és segéderőik csak 20.000-et látogathatnak meg. Ilyen körülmények között igen gyenge vigaszt nyújt a törvénynek a fegyelmi eljárásra vonatkozó legszigorabb intézkedése is, mert az

t a szakerő, a mely hivatva volna a tanítók működése által elért eredményeket megállapítani és eüenőrizni, egyáltalában nem képes ezen feladatot teljesíteni; nem képes munkáját oly képen elvégezni, hogy az ő szeme és keze minden faluba, minden faluban működő tanítóhoz, minden tanitó működése eredményének megállapításához elérhessen. Ha mindezek mellett tekintetbe veszszük, hogy a 22. §. szövege szerint a fegyelmi vizsgálat jóformán bárkinek kezdeményezésére és indítványára a közigazgatási hatóság által, a pedagógiához nem értő főszolgabíró által folytattatik le, a tanfelügyelőnek pedig csak az a joga van, hogy az eljárásnál jelen lehet vagy helyettese által képviseltetheti magát, holott annak a tanfelügyelőnek és segédjének elemi kötelességeik teljesítésére, az iskolák és tanítók működésének ellenőrzésére sincs idejük: ily körülmények között én ezen 22. <§-tól semmit sem várok és azt hiszem, hogy tévednek és csalódnak azok, a kik ettől bármiféle