Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-146

406 Í46. országos ülés 1907 április 23-án, kedden. XVIII. t.-czikk 4. §-a értelmében a magyar nyelv az összes népiskolákban a köteles tantárgyak közé felvétetett és a magyar vallásés közoktatásügyi miniszter felhatalmazást nyert, hogy az összes községi népiskolákban a magyar nyelv tanítását külön rendelettel szabályozza, a felekezetekre nézve pedig az óraszámot határozza meg, a melynek megtartására azután a hitfelekezetek kötelezve lettek. A tanczélnak meghatározása magában a törvényczikkben megoldást nem nyert, hanem az a végrehajtási eljárásra lett utasítva. Miután azonban a magyar nyelv tanítása tekintetében a szakértők véleményei épen a tanczélra vonatkozólag lényegesen eltérnek, azt látjuk, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter a tanozélt egészen máskép határozta meg, mint a felekezetek, különösen a görög-keletiek. Nevezetesen mig a vallás- és közoktatásügyi miniszter a tanczélt akkép határozta meg, hogy a magyar nyelv tanításánál a fősúlyt a magyar beszédre helyezte, t. i. arra, hogy a gyerekek képesek legyenek gondolataikat szabadon és világosan magyarul kifejezni, addig a hitfelekezetek, különösen a görög-keleti egyház a fősúlyt a magyar nyelv megértésére, a magyar nyelvtan főszabályainak elsajátítására helyezte. Ebből aztán a gyakorlati életben számos félreértés, sőt konfliktus is keletkezett, minek főoka különösen abban rejlett, hogy a m. kir. tanfelügyelők a minisztérium által megállapított tanczélt akarták érvényre juttatni a felekezeti iskolákban is, a felekezeti iskolák pedig jogosan hivatkoztak a felekezeti iskolai hatóság- által megállapított tantervre, illetőleg tanczélra. B konfliktus még inkább kiélesedett azáltal, hogy a végrehajtó közegek, különösen a kir. tanfelügyelők a magyar nyelv tanítása eredményének elbírálásánál egyáltalában nem akarták figyelembe venni a helyi viszonyokat, melyektől pedig a magyar nyelv tanításának eredménye lényegesen függ, hanem egyoldalúan jártak el ós nem akarták a magyar nyelv tanítását a többi tantárgyak tanításával sem kapcsolatba hozni, s ezekkel kajjcsolatban elbírálni. A mint látjuk, e fontos kérdés most megint a magyar törvényhozás elé került, és épen azért nagy fontossággal bir annak megállapítása, hogy az 1879. évi törvény megalkotása alkalmával mi volt a törvényhozás czélja. Erre nézve az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston 1879 május hó 1-én a képviselőházban a következőképen nyilatkozott (olvassa): »En és az összes kormány ezen ügyet — t. i. a magyar nyelv kötelező tanitását a népiskolákban — pusztán az érdek szempontjából tekintettük, mert csakugyan a nem magyarajku honpolgárok érdekében fekszik, hogy megtanuljanak magyarul, valamint az államnak szintén érdekében fekszik, hogy neki mód és alkalom nyujtassék arra, hogy a nyelvet megtanulják. Mikor mi azt akarjuk, hogy a magyar nyelv az elemi iskolákban taníttassák, vájjon [ akarjuk-e ezzel a nemzetiségeket elnyomni ? A : mint nem volt eszünkágában, ma sincs, hogy ; a nem magyar tannyelvű iskolákat bezárjuk, vagy a magyar nyelvet mint tannyelvet rájuk kényszeritsük.« Ezen szavakból, valamint a törvény szövegéből is kitűnik, hogy a magyar törvényhozásnak akkoriban intencziója az volt, hogy a nem magyarajku honpolgároknak alkalmat adjon arra, hogy a magyar nyelvet megtanulják, s egyszersmind a magyar törvényhozásnak intencziója volt az is, hogy az iskolai önkormányzatokat egyáltalában, s különösen a felekezeti iskolai önkormányzatokat biztositsa. Ok nem akarták egyáltalában a magyar nyelv tanitását mint hatalmi eszközt felhasználni az iskolai önkormányzatok ellen, hanem kizárólag mint kultureszközt akarták felhasználni a kölcsönös megértés előmozdítására. Hiszen ugy az 1848-iki, mint az 1867. és 1868-iki magyar törvényhozás a magyar nyelvet mint Magyarország állami, hivatalos nyelvét törvénybe iktatta, s ebből kifolyólag a magyar törvényhozás kötelességének tartotta a nem magyarajku honpolgároknak alkalmat szolgáltatni arra, hogy a hivatalos nyelvet megtanulják; szóval lehetővé akarta tenni a hivatalos nyelv megtanulását a nem magyarajku honpolgárokra nézve, a nélkül azonban, hogy a magyar nyelv nem tudásához egyáltalában valamely szankcziót, különösen pedig büntető szankcziót fűzött volna. A magyar törvényhozás tehát ebben a fontos kérdésben ugyanazon a nyomon haladt, a melyet báró Wesselényi jelölt meg Szózatában, a mikor ezeket mondja (olvassa).' »A magyar nyelvet idegen ajkú gyermekek között nem erőltetve és büntetéssel, nem anyai nyelvük eltiltása által, hanem ahhoz édesítve, szelíden és jutalom- és örömnyerhetés eszközévé téve, kell tanítani.« A napirenden levő törvényjavaslat épen az ellenkező irányban halad, mert a magyar nyelvet erőltetve és büntetéssel akarja tanítani. A napirenden levő törvényjavaslat törvénybe akarja iktatni nemcsak a magyar nyelvnek kötelező tanitását, hanem annak kötelező elsajátítását is, és pedig oly mértékben, hogy sikertelenség esetére súlyos büntetéssel sújtja ugy a tanítót, valamint magát az iskolát is. A törvényjavaslat ebből egy külön fegyelmi vétséget konstruál, ós a mi még rosszabb, ezen fegyelmi vétséget törvénybe kívánja iktatni, a nélkül, hogy annak tényálladékát, ismertető jeleit megállapította volna, hanem annak megállapítását a végrehajtási eljárásra hagyja. A napirenden levő törvényjavaslat végrehajtása tehát nem csupán végrehajtási akczió, hanem egyszersmind • törvényhozási funkczió is lesz.