Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-142

Í42. országos ülés 1907 április 18-án, csütörtökön. 299 vonó marhája vagyon és minden házas fia, öccse, vagy leányának ura, t. i. veje, ad mindenik egy szekér vagy szán fát; ha vonó marhája nincsen, tartozik a papnak, vagy iskolamesternek egy napi favágással.« Megjegyezni kívánom, hogy a befizetett kepének kétharmada a lelkészt, egyharmada a kántortanítót illette, de hogyha segédkántortanitó is volt alkalmazva, a kántor jövedelmének egyharmadát kénytelen volt átengedni. Jelezni kívánom azt is, hogy 1848 előtt Erdélynek különböző részeiben más és más czimen javadalmazták a tanítókat és kántortanítókat. Az erdélyi magyar földet, az u. n. Székelyföldet, a szászok-lakta Királyföldet és a Barczaságot kivéve, mindenütt kincstári dézsmát fizettek a szászok, a szászföldi dézsmát, a székelyek pedig a tanítókat és kántortanítókat kepe czimén javadalmazták. Az 1848-as törvényhozás megszüntette, jobban mondva: megváltotta a dézsmát és az erdélyi státus-gyűlés, a melynek tagjai egyszersmind erdélyi követek voltak, kimondotta csatlakozását a kepe és a dézsma eltörléséhez, ugyanazon jogos alapon, mert a kepe és dézsma teljesen fedi egymást, teljesen egyenlő jogú adózás volt. Az 1848-ik évi erdélyi VI. t.-cz. 5. §-a kimondja (olvassa) : »a dézsmák általános eltörlése nyomán életmódjuk szükséges mennyiségétől elesett minden más egyházi személyek is illő kepe nélkül ne maradjanak, a felől a minisztérium addig, mig a közös törvényhozás a magj^arországi folyó 1848 : XXII. t.-cz. 3. §-a nyomán intézkedhetnék, az illető hatóságok közvetítésével haladéktalanul intézkedendik«. Már most csak röviden kívánom jelezni, hogy a nép nagy része aránytalanul nagy kepét fizet. Sokkal nagyobb és súlyosabb ez, mint a régi dézsmarendszer, mert mig a dézsma szerint taxatíve feltüntetett terményekből tizedet tartoztak fizetni, addig a kepézők jövedelmüknek körülbelül 25%-át voltak kénytelenek egyházi és iskolaadóban befizetni. Ez nagyon súlyos volt, mert a mint méltóztatnak tudni, Erdélyben egy kalangya rozsban vagy zabban 25—25 kéve van, és a székelyek jövedelmüknek körülbelül 25%-át voltak kénytelenek ide áldozni. Midőn aztán bekövetkezett az elnyomatás korszaka, megfeledkeztek az 1848-as törvényekről, és mig az 1858-ik évi szeptember 15-én kelt pátenssel a szászok dézsmáját megváltották, addig az akkori kormány, mivel nem a magyar országgyűlés határozott ebben a kérdésben, a székelyföldi római katholikus és evangélikus-református egyházakról nem gondoskodott, a székelyekkel szemben teljesen szűkkeblűén, mondhatnám teljes rosszakarattal járt el. Az erdélyi római katholikus státus már korábban belátta, hogy a nép rohamos elszegényedése mellett épen a leginkább veszedelemben forgó helyeken, ott, a Székelyföldön, az erdélyi római katholikus tanítóság megélhetése és -működése koczkára van téve, és az 1902-ik évben egy előterjesztést is tett a magyar Mr. vallás- és közoktatásügyi miniszterhez és a pénzügyminiszterhez, melyet későbben megismételt a belügyminiszternél. Ujabban ezt a kérdést 1905-ben ismét felvetette, sürgetvén a kepe rendezését, vagyis államköltségen való megváltását. Tudomásom szerint 1906-ban is egy ujabbi nagyszabású előterjesztéssel fordult az erdélyi státus a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz, hogy egyszer végrevalahára ezt a nehéz kérdést megoldják és rendezzék. Tette ezt annál is inkább, mert sajnálattal kellett tapasztalnunk azt, hogy a kepefizetés naprólnapra sokkal nehezebb körülmények között a lakosságnak sokkal több gondot okoz, s naprólnapra sokkal több kellemetlenséggel jár. Tessék csak, t. ház, elképzelni azt, hogy mennyi nehézséggel jár annak a tanítónak, kántortanítónak beszedni az ő kepéjét. Van neki, mondjuk, körülbelül 5—600 kepéző hive, a kiktől kévénként és fillérenként kell beszednie nap-nap után az ő fizetését. Rendesen külön fizetik a rozsot, külön a zabot, külön azokat a filléreket és külön a fát; a mellett végig kell hallgatnia azoknak zsörtölődését, panaszát, akárhányszor átkozódását, a mely illeti ugy ezeket a szegény tanítókat, kántorokat, mint a lelkészt és illeti a rektifikáló egyházi bizottságot is. Még talán elviselhető volna ez, hogyha ilyen módon az a szegény tanító, kántortanító hozzájutna a fizetéséhez ; de a legtöbb esetben nem is tud hozzájutni, a legtöbb esetben olyan nehézségekbe ütközik annak behajtása, hogy majdnem lehetetlen. S elvégre ma már a mi székely atyánkfiai nagyot változtak, különösen a mióta idegen elemek kezdtek oda beözönleni; uj morál kezd közöttük is elterjedni a külső erőszak hatása alatt, uj morál, a mely szerint akadnak már olyanok, a kik nem tartják bűnnek, hogyha a tudatlanabbak a náluk okosabbakat valami módon meg tudják károsítani az ilyen fizetéseknél. S most már tessék elképzelni azt, hogy milyen nehézségekbe ütközik az iskolafentartóknak az, hogy behajtsák ezen jövedelmet. Igaz, hogy benne van a 7. §-ban az, hogy »Ha az iskolafentartó a tanitó termésbeli járandóságát nem szolgáltatná a megszabott módon ki, vagy az a termés az átlagos minőségnek meg nem felelne, akkor a termés helyett annak értékét készpénzben köteles fizetni.« De honnan fizesse azt az iskolafentartó ? Az iskola pénztárából ? Az rendesen üres. A legtöbb esetben nagyon csekély alapítvány van mindenütt. Vagy talán a község pénztárából ? Kérem szeretettel, nálunk 100—150%-os pótadókkal dolgoznak a községek, a községi pénztár tehát üres, onnan behajtani nem lehet. S most az a szegény tanitó, kántortanító megy panaszra a közigazgatáshoz. Akár nyer, akár vészit, mindig vészit, mert ha nyer is, elveszíti községének szeretetét és bizalmát, kellemetlenségek, nehézségek támadnak rá nézve. S még a legtöbb esetben mi történik ? Az a szegény tanitó, vagy kántortanító, mondjuk, mint a közel múltban is történt, hazafias 38*