Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-135

135. országos ülés 1907 április 9-én, kedden. 125 juk mi a nemzetiségi kérdést, hiszen nincs ehhez elég jogosultságunk, mert hiszen egységes politikai nemzet vagyunk. Meg fogom szólaltatni erre vonatkozólag a magyar történelem nagy alakjait, i Beszéljen először b. Eötvös József. Halljuk meg, hogy mit mond. (Halljuk ! Halljuk ! a nemzetiségiek padjain.) Megérdemelné, hogy felolvassuk itt egész könyvét, hogy emlékét felidézve, önöket jobb meggyőződésre bírhassuk. Azt mondja ő és azokkal szemben vetem felszínre ezt a kérdést, a kik azt mondják, hogy mi izgatók vagyunk (olvassa) : »Ismétlem, hogy a nemzetiségi mozgalom nem egy mesterségesen szított agitáczió eredménye, nem teoretikus elvek vagy tételek sértése elleni küzdelem, hanem egész eddigi kifejlődésünknek szükséges következménye, a mennyiben az egész mozgalomnak czélja nem más, mint hogy az egyéni szabadságnak elve, a melyet ujabb polgárosodásunk minden viszonyok alapjául elismer, a nemzetiségek körében is megóvassék. Az ilyen mozgalmat erőszakkal elnyomni, elfojtani vagy leszoritani nem lehet, hanem csak azáltal, ha azon szükségeknek eleget teszünk, a melyek azon mozgalmat szülték és igy a jelen esetben csak akkor, ha azon akadályok, a melyek által az egyes polgárok nemzetiségi jogaik szabad gyakorlásában korlátozva érezték magukat, elhárittatván, minden egyes polgára a hazának nemzetiségre nézve egyaránt szabadnak érezheti magát. Ezt akarjuk, hogy nemzetiségileg szabadoknak erezhessük magunkat. (Helyeslések a nemzetiségiek padjain.) És ki oktathat minket, ki oltja a gyermekbe a szabadság iránti lángot, ha nem az a tanitó, a kit a jelen törvényjavaslat oly szigorú békóba akar verni, hogy meg sem mozdulhat és hogy ha exisztencziáját nem akarja koczkáztatni, ha kívánni fogja a szabadságot, hát akkor el fog menni urasági inasnak. Kérem szíves elnézésüket, ha hosszasabban kívánok a tárgygyal foglalkozni, de kizárólagosan tárgyilagos argumentumokat óhajtok használni. (Halljuk! Halljuk! a középen.) A mikor az 1879. évi népiskolai törvény tárgy altatott, akkor a nemzetiségekkel szemben rendkívüli keztyűs kézzel jártak el a t. miniszter urak. Mindenki magyarázgatni akart, mert mindenki érezte annak óriási hatását, hogy mennyire káros volna az államra és a jó egyetértés érdekeire, hogy ha bármely nemzetiség nemzetiségi és iskolai ügyeiben sértve érezné magát. Az egyik szónok kötelességének tartotta kijelenteni, hogy legyenek nyugodtak a nemzetiségek, ez az utolsó lépés, a melyet abban az irányban teszünk, hogy az ő autonóm jogukat mintegy csorbítsuk. Leszek bátor ennek a képviselőnek a beszédéből felolvasni. Azt mondja (olvassa) : »T. ház ! Mindenekelőtt kijelentem, hogy én »a magyar nyelv tanításának kötelezettségéről a népoktatási tanintézetekben« szóló törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. Teszem ezt daczára mindazon ellenvetéseknek, melyek akár nemzetiségi féltékenységből, akár más okokból ezen törvényjavaslat ellen a lefolyt napokban felhozattak. Teszem daczára Szabovigevics Mihály t. képviselő ur tegnapelőtti érdekes és gyönyörű magyarsággal tartott beszédének, — vele együtt, csakhogy más szempontból kiindulólag remélve, hogy ez lesz az utolsó lépés e téren —melyet államiságáért, létéért, s időszerinti feljődéséért küzdő nemzetünk még állami nyelve érdekében is tenni kényszerül, mert ezen törvényjavaslatban egy régen óhajtott áthidaló utat és kapcsot látok a különféle nemzetiségek békés együttlétéhez és korszerű fejlődéséhez.* T. ház ! Az akkori államférfiak belátták, hogy már csak azon körülmény, hogy a magyar nyelv kötelező tantárgy a népiskolákban, sőt, hogy a tanításnak egyedüli czélja, már magában aggályos, és szükségesnek tartották, hogy e tekintetben megnyugtassák a nemzetiségeket, hogy a magyar nyelv érdekében az állam ezzel az utolsó lépést teszi. Ezt honorálta az akkori előadó és maga az igen t. akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter is. De azóta előterjesztettek ujabb és ujabb törvényjavaslatok, a melyek mind nagyobb tért nyitottak a magyar nyelv érvényesülésének, s mégis ugy az előadó ur, mint a miniszter ur ő nagyméltósága is kénytelenek beismerni, hogy e törvények életbelépte ellenére is az eredmény nem mondható megnyugtatónak. Oka ennek az, hogy a régi törvények és a most előttünk fekvő törvényjavaslat is képtelenséget kivan. T. ház ! Arra, hogy minő garancziáink vannak nemzetiségi jogainkat illetőleg, nemcsak a sokat idézett nagy alakokat: Deák Ferenczet, Eötvöst, Mocsáryt hivom tanúbizonyságul, hanem megszólaltatok egynéhányat azok közül is, a kik a soviniszta világnak megalapítói voltak, különösen Tisza Kálmánt, a kit mint a nemzetiségek megtörőjét dicsőitettek. Ugy látszik, Magyarországon a legdicsőségesebb politika az, ha valaki a történelemben »a nagy nemzetiségi megtörő« előnevet szerzi meg magának. Goldis László : A történelem majd más emléket állit nekik ! Pop Cs. István : Fenségesek azok a beszédek, t. ház, a melyek 1861-ben az alkotmány helyreállítása után tartattak. Fenségesek azért, mert igazi hazafiak tartották akkor, a midőn még az ellentét, az elkeseredés nagyobb volt, mert a szomorú események közelebb állottak. Es ezek az urak mégis kiirtották szivükből a gyűlöletet és nem lebegett más szemük előtt, mint a haza jövendő boldogulása. Tisza Kálmán ezeket mondotta akkor (olvassa) : »Van egy szempont, melyről megfeledkeznünk nem szabad, mely azt igényli, hogy midőn hazánk alkotmányos szabadsága és törvényes függetlensége érdekében felszólalunk, nyugtassuk meg egyszersmind hazánk minden rangú, ajkú és hitfelekezetű lakosait az iránt, hogy az ő érdekeikről sem feledkezünk meg és azok irányában a demokráczia igényei és a teljes jogegyenlőség kívánalmai szerint intézkedni akarunk. Vannak több kérdé-