Képviselőházi napló, 1906. VII. kötet • 1907. február 22–márczius 19.

Ülésnapok - 1906-125

125. országos ülés 1907 márczius 11-én, hétfőn. 255 is, hogy az elemi iskolákban fölkeltik a sovinizmust ugy a magyar, mint a román, szerb, tót, német, stb. gyerekben; ha tehát ez a szakasz megengedi azt, hogy az én gyerekemet az a tanitó leoláhozzá, azt mondja rá, hogy büdös oláh . . . (Zaj és fölkiáltások: Hát baj, ha oláhnak mondja ?) Furcsa közbeszólás! Nem baj! . . . Mondom, ha leoláhozzá, ugy, a mint leoláhozott engem, a hogy bekerültem az elemi iskolába, akkor felkelti a nemzeti sovinizmus érzetét. Ha ezt akarják elérni, hogy nagyon tetszik ez az én erdélyi t. képviselőtársaimnak és ha a miniszter ur ezt jóváhagyja, tessék, éljenek a többség jogával, fogadják el a szakaszt változatlanul és engedjék, hogy a gyerekeinket az iskolában tovább is inzultálják nemzetiségi czélzattal. Ennek a vége az lesz, hogy a helyett, a mit önök itt olyan szépen hangoztatnak, hogy legyen egységes nemzet, hogy értsük meg egymást, mondom, e helyett a nemzetiségi kérdés és a nemzetiségi gyűlölet el fog mérgesedni generáczióról generáczióra. Mert hiába nevehk azt a gyereket hat éves koráig ugy, hogy nem szabad a magyart szidni, meghallja a falusi gyerekektől és elkapja: megtilthatja az ember, megverheti, hiába cselekszik. Meghallja, hogy szidják a zsidót és rögtön mondja, hogy »zsidó« — antiszemita czélzattal. Ezért elpáholhatom, akarhatom kiverni belőle az antiszemitizmust, a magyarlenézést és a magyargyűlöletet, el is érem bizonyos fokig — igy járt el az édes apám is velem . . . (Felkiáltások ; Sikerült neki, alaposan! Derültség.) és igy járok el én is. Méltóztassanak csak meghallgatni, nagyon fontos dolog ez és jobban illusztrálja azt a helyzetet, a melyet a szakasz teremtene, mint bármely magas fokon álló dikcziózás. Atyánk minket arra tanitott, hogy minden embert, tisztelni kell, minden vallást tisztelni kell, hogy az Isten egy, az emberszeretet egy. Az elvek nagyon széj>ek ugyebár ? Ilyen elvekben nőttünk fel én és öcsém, a mig az első elemibe kerültünk. Mikor az első elemibe kerültem még nem voltam 6 éves. Odajön egy Pataky nevezetű. tanitó bácsi, nem felejtem el még az orczáját sem, a mig élek, hát még a hangját, és nekem minden semmiségért azt mondta: »Te oláh kölyök! Te Nikuláj Marci.« Ilyenek voltak azok a szavak, a melyeket a fejemhez vágott és azután megfogta a hajamat itt, (mutatja a fején) a hol legjobban fájt, mert tetszik tudni, hogy itt van a nervus trigemius, — az egy igen hunczut ideg — azután húzta felfelé és édesgetett folytonosan ilyen módon: »Te oláh Jankó! Te Nikoláj Marci.« Ez Kolozsváron történt a Pröbel-gyermekkert első elemi iskolájában. És a vége mi lett? Az, hogy az én gyermeki lelkemben föltámadt az az érzés, hogy ugy látszik, hogy nekem ezt mind ki kell tartanom, hogy ez az oláhsággal jár és nincs mit tenni, ha az ember oláh, el kell, hogy tűrje, hogy a tanitó czibálja a haját és le kell, hogy nyelje a mit mond. Es fölébredt az, a mit önök mindig hangoztatnak, a ciné mintye, mert a mi népünk nem használja olyanformán a ciné mintyét, a hogy azt önök idézik. Persze, hogy a ciné mintye érzete támadt föl a gyermekben. (Fölkiáltások a ssélsöbahldalon : Ha nincs, akkor hogyan támadt föl?) És mit csinál az a gyerek ? Hiszen sokkal gyengébb, semhogy ellenszegülhetne. Hát nyeltem, tűrtem és gondolkoztam azon, hogy ha én egyszer ennek a tanitó bácsinak, a kinek bizonyára azért szabad engem kinozni, mert magyar, visszafizethetném mindezt! Igen, t. ház, pedig még akkor nem is voltam több 7—8 évesnél. Ilyen eredményt idéz elő az ilyen bánásmód. Multak azután az évek, jártam a szászokhoz, jártam a román gimnáziumba Brassóban, és azután a bécsi egyetemre, önök a mi gimnáziumainkat mindig meg akarják semmisíteni. Azt mondják ugyanis, hogy azokból kerülnek ki a leggonoszabb agitátorok. Hát higyjék el nekem, a kit itt még soha hazugságon nem csíptek, higyjék el nekem azt, hogy a román gimnáziumokból kerülnek ki a leglangyosabb románok, mert bizony azokból nem nevelnek román sovinisztákat. Van egy jó barátom, a ki a brassói román gimnáziumban végzett, — én csak két osztályt jártam ottan — ez a magyart alig ismeri birből is ; ugy van vele, mint Brediceanu barátom, a ki beszéli, hogy a mikor gyermekkorában Lúgoson átment egy bő gatyás magyar, ujjal mutattak utána és ezt mondták : Itt jön egy magyar ! Ugy megcsudálták, mint itt Pesten a minap az elefántokat! Nagyon természetes, t. ház, hogy a hol súrlódás nincs, ott nem fejlődhetik ki ellenszenv sem, sem a magyar, sem a román irányában. Éber Antal : Rendre kellene utasitani az ilyen beszédért! Vajda Sándor: Miért ? Éber Antal : Mert a magyarokat nem lehet elefántokhoz hasonlitani. Elnök: Éber t. képviselő ur tévedésben van, mert Vajda képviselő ur nem hasonhtotta a magyart az elefánthoz. Ne méltóztassék neki ilyen gondolatot inszinuálni. Vajda Sándor : Persze, ha nincs meg a súrlódás, nem keletkezhetik ellentét sem, nem ébredhet fel és nem verhet gyökeret az a gyermek szivében, és ezekből a román fiukból, a kik aztán feljönnek ide Budapestre, soha senki isten fia román sovinisztát nem gyúrhat. Ez igy áll; ez felel meg a tényeknek. Képes volnék ezt statisztikailag bebizonyítani, mert nem nehéz munka volna kiszámitani, hogy hányan vagyunk soviniszta románok azok közül, a kik a magyar kultúra emlőin nevelkedtünk, hányan vagyunk ilyenek azokból, a kik román, respektive szász gimnáziumokat végeztek. Akkor meglátnák önök, hogy ebből a szempontból fogva fel és Ítélve meg a dolgokat, nagyon helytelen eljárás, hogy az állami elemi iskolák terén nem vitték keresztül az 1868 : XLIV, t.-cz. 17. S-át.