Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-113

113. országos ülés 1907 február 20-án, szerdán. 491 folyton megujultak, a sajtó, a birák, az ügyészségek, a közönség panaszkodtak, mindenki panaszkodott, még az országos ipar- és kereskedelmi egyesület is 1904-ben egy véleményes felterjesztést intézett az akkori kereskedelemügyi miniszterhez és kérte a hitelszövetkezetek rendszabályozását. Hogy a bíróságok miként sürgetik ezt, arra nézve legyen szabad felolvasnom a budapesti kir. ügyészség egy végzését. (Halljuk! Halljuk!) Ebben az esetben, a melyben a szövetkezet ellen az ügyészség telhetetlen volt, a végzés következőképen szól: (Halljuk! Halljuk!) »Tény ugyan, hogy a szövetkezeti kölcsönök rendszerint drágábbak az uzsorás-kölcsönöknél, ezen a dolgon azonban nem bűnvádi feljelentéssel, hanem csak törvényhozási utón a szövetkezeti törvény reviziójával lehet segiteni.« (Helyeslés.) És a királyi ügyészségnek igaza van. Van nekünk uzsoratörvényünk, a mely a 20—30°/o-ra dolgozó uzsorást szabadságvesztésbüntetéssel sújtja, de a 3—400°/o-ra dolgozó szövetkezeti igazgatót a törvény keze el nem érheti. Nagy Emil: Kerületi törzsfőnökök! Szász József: A kereskedelmi törvényszéknél be vannak jegyezve, tehát törvény által szankczionált alapon eszközlik a kifosztogatást. A szövetkezeteket vissza kell adni eredeti rendeltetésüknek, altruisztikusabb alapokra kell őket helyezni, hogy szocziálpolitikai hivatásukat teljesíthessék. Nagy Ferencz t. képviselőtársam 1904-ben javaslatát másodszor is átdolgozta. Ez a javaslat, ha jól tudom, ankét elé is került... Nagy Ferencz: Még nem! Szász József: ... azonban azóta eltelt megint három esztendő, s ez a javaslat az igazságügyminiszter ur fiókjában fekszik. Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter: Ellopták! (Élénk derültség.) Szász József: Kérem, hogy ezen tervezetet mentül előbb a képviselőház elé hozni szíveskedjék. Olyanok ezek a hitelszövetkezetek, mint az élősdi növények. Befonják társadalmunk fáját, elszívják éltető erejét, a fa lassanként elkorhad, elpusztul. Hogy ez meg ne történjék, azért van gyors és erélyes intézkedésre szükség. Van szerencsém a miniszterelnök úrhoz és a kormányhoz a következő interpellácziót intézni (Halljuk! Halljuk! Olvassa): »Van-e tudomása a miniszterelnök urnak és a kormány tagjainak arról, hogy a köztisztviselők nagy része, különösen a hitelszövetkezetek meg nem engedhető túlkapásai következtében megdöbbentően eladósodtak ?« »Miután az eladósodás a korrupczió melegágya, hajlandó-e a miniszterelnök ur, s a kormány e veszedelem elhárítása és egyúttal a hitelszövetkezetek túlkapásait meggátló törvény alkotására ?« (Élénk helyeslés.) Elnök: Az interpelláczió közöltetni fog a kormánynyal. A miniszterelnök ur kíván nyilatkozni. Wekerle Sándor miniszterelnök: T. képviselőház ! (Halljuk!) Azt a művet, a mely t. képviselőtársam felszólalásának, ugy látom, inditó okát képezte, én is olvastam és igen helyeslem, hogy a műnek irója, talán egy kicsit túlzottan is színezve, a mi társadalmi bajainkat oly élénken ecsetelte. Mert az a meggyőződésem, hogy a nem túlságosan színezett társadalmi bajokat igen nehezen ismerik fel és ha felismerik, azokat orvosolni igen ritkán szokták. Mindazonáltal, mivel a t. képviselő ur a házban is felhozta ezen társadalmi bajokat, kénytelen vagyok e helyről konstatálni, hogy a mint helyeslem, hogy az a tisztelt iró egy kissé talán túlzott színben ecsetelte ezeket a bajokat, azok mégsem olyan nagyok, a mint fel vannak tüntetve. Ilyen társadalmi bajokkal mindenütt találkozunk. Különösen a mi azt illeti, hogy Budapest házai mind adósságra épültek volna, ez csak annyiban áll, a mint áll minden fejlődő városra. Budapesten sincs ez nagyobb mértékben, mint másutt, sőt talán bizonyos tekintetben kisebb mértékben van meg. Óriási érték áll avval szemben. Számadatok nem állanak most rendelkezésre, de épen a napokban olvastam, hogy két milliárd koronát, sőt ezt meghaladó összeget tesz Budajrest házainak értéke. Itt tehát ok van az óvatosságra, de semmi ok sincs a kétségbeesésre. Budapest emelkedésére, a mint méltóztatik mondani, tökéletesen áll az, hogy az látszólagos, nem intenzív és nem belső erőkből ered, (Igaz! Ugy van!) hanem nagyrészt abból az idevándorlásból, a mely azonban nem egészséges, a mennyiben a másutt foglalkozást nem találó elemek idejönnek a jó remény fejében. Ez is igy szokott lenni minden nagy városban; nálunk, fájdalom, ez az attrakczionális erő talán nagyobb mértékben nyilvánul meg, mint a hogy az kívánatos lenne. A mi a letiltásokat illeti, ezeknek néha formális oka van; azok nagy mértékben nem végrehajtási, hanem biztosítási letiltások, mert igen sok pénzintézetünk van, a mely csak ezen előleges biztosíték mellett adja meg a kölcsönöket. De elég nagy e mellett a végrehajtási letiltásoknak a száma is, még akkor is, hogyha az igazság világánál ugy állítom oda a kérdést, hogy ott nem a letiltások száma, hanem a letiltott összeg, illetőleg a követelési összeg lesz az irányadó, a mely, ha többek irányában eszközöltetik a letiltás, végeredményében mindig ugy mutatkozik, hogy nagyobb, mint a mennyi ténylegesen fennáll. A hitelszövetkezeteknek az eljárását, azt hiszem, nemcsak helyeselni nem lehet, (Igaz! Ugy van!) hanem mindent el kell követnünk, 62*