Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-100

100. országos ülés 1907 január 30-án, szerdán. 203 sodás bukására vezetne, el fogjuk hagyni.« (Felkiáltások a nemzetiségiek padjain : Ma már okosabbak akarnak lenni !) Markos Gyula : Igen ! Alikor nem mutattátok ki a fogatok fehérét! Elnök : Csendet kérek ! Goldis László : Azt hiszem, t. ház, sikerült nekem kimutatnom azt, hogy a mi politikánk tényleg nincs ellentétben a nemzetiségi törvény alapelveivel ; sikerült bebizonyítanom azt, hogy ellenkezőleg, mi vagyunk azok, a kik követeljük annak az alapfeltételnek a teljesítését. És most különös helyzet áll elő : azt mondja az igen t. belügyminiszter ur ; ti vagytok az okai annak, hogy nemcsak hogy nem hajtjuk, végre a nemzetiségi törvényt, de előbb-utóbb el kell törülni. Miért ? Mert mi annak keresztülvitelét, annak a végrehajtását követeljük. A mikor tehát egy törvénynek a végrehajtását követeljük, ezt oknak mondják arra, hogy azt a törvényt eltörüljék. (Ellenmondás és nyugtalanság.) És, t. ház, még egy más megjegyzésem is van. Azt mondja az igen t. belügyminiszter ur, hogy ő mibennünk ellenségeket lát, bennünket üldöz, de a nagy tömegeket, a népet szereti. Hát tessék, üldözzenek bennünket, de. hajtsák végre a nemzetiségi törvényt a nagy tömegekkel szemben, a kiket szeretnek! (Ugy van I a nemzetiségiek padjain.) Minket zárjanak ki abból, de ne zárják ki azt a népet, a melyről mindig azt hangoztatják, hogy keblükre akarják ölelni, mert önök csak az agitátorokat üldözik, de a népet szeretik. Fenyvesi Soma : A nép nem bánja, az akármikor szivesen beleegyezik : esak maguknak van hasznuk belőle ! Elnök : Csendet kérek ! Goldis László : A t. belügyminiszter ur a nemzetiségi kérdés külügyi vonatkozásának fontosságát is említi és ezért szintén bizonyos köszönettel tartozunk neki, hogy felnyitotta a magyar közvélemény szemét arra vonatkozólag, hogy tényleg Magyarországon a nemzetiségi kérdésnek külügyi vonatkozása is van. Ezt a külügyi vonatkozást az igen t. belügyminiszter ur ugy magyarázza, hogy t. i. mi volnánk hivatva arra, (Halljuk! Halljuk!) hogy természetes kapcsot alkossanak Magyarország és az őt környező nemzeti államok között. És azt mondja, hogy mi nekünk nagy bűnünk az, hogy a helyett, hogy természetes kapcsok lennénk, megnehezitj ük az ezen államokkal való barátkozást. Hát, t. ház, én nem tudom, hogy a mi országunk milyen diplomácziai összeköttetésben van a szomszéd államokkal; egyet azonban tudok, azt, hogy igenis, természetes kapcsai lehetünk a szomszédos nemzeti államokkal való barátkozásnak, természetesen akkor, ha nincs jogunk panaszkodni itteni helyzetünkről, hanem ha népeinkkel együtt itt boldogoknak érezzük magunkat. Akkor igen természetes, hogy a külállamokban élő faj testvéreink is csak szeretettel gondolhatnak arra a hazára, a melyben fajrokonaik boldogan élnek. És, t. ház, nemcsak a mi véleményünk az, hanem véleménye ez ezen külállamok állaniférfiainak is. (Halljuk !) E tekintetben igen klasszikus bizonyítékot leszek bátor a t. háznak bemutatni. 1868-ban történt, a mikor Beust kiadta az úgynevezett Kék Könyvet a külügyi politikáról, ebben a Kék Könyvben a fiatal Romániát avval vádolta, hogy aggressziv politikát folytat az osztrák-magyar monarchia ellen. És mivel bizonyította ezt az állítását ? Azzal, hogy Románia Németországból fegyvereket hozatott be és ezeket nem engedte az osztrák-magyar monarchia területén keresztül, hanem kerülővel, Oroszországon keresztül hozatta. Akkor Bratiano, a ki Romániának nemcsak Kossuth Lajosa, hanem Deák Ferencze is volt egy személyben, lemondott a kormányról és átengedte a kormányt a konzervatív pártnak, hogy az ellenzék padjairól annál fesztelenebbül felelhessen Beustnak ezen vádjaira. Akkor egy memorabilis beszédet mondott, a melynek azt a részét, a mely vonatkozik arra a viszonyra, a mely köztünk, Magyarország és Románia között létezhetik, leszek bátor felolvasni. Azt mondja Bratianu — nem untatom az eredetivel a t. házat, hanem magyar fordításban fogom felolvasni (olvassa) : »Sőt, uraim, mi még messzebb mentünk bölcseségünkben. A mikor egyik testvérem férjnél van, nincsen jogom az ő háztartásába bele avatkoznom ; nincsen jogom a legkisebb oly lépést is tennem, a mely férjében azt a gyanút kelthetné, hogy házukban egyenetlenséget és perpatvart akarnék előidézni. Am, uraim, vájjon akkor, a midőn az ő férje, az én sógorom, vele brutálisan fogna bánni, mint rabszolgával fog vele szemben eljárni, tudván, hogy nemes vérből való : a mikor látni fogom azt, hogy kést emel ellene ; nincsen-e nekem jogom kiáltani, megakadályozni őt ama bűntett elkövetésében % És, ime, uraim, bölcseségünkben a gyávaságig mentünk, mert elnémítottuk szivünkben a jajszót is. A mi magyar szomszédaink tudják, Andrássy, Klapka — itt épen gróf Andrássy Gyula t. belügyminiszter ur atyjára, a nagy Andrássyra hivatkozik — és az elhunyt Teleki, a kinek hamvait hívom fel tanú gyanánt, tudják és megmondhatják, hogy mi még akkor is, a mikor forradalmi alapon álltunk, a mikor 1849-ben értünk és érettük egyformán harczolánk, még Parisban is, nálunk akkor sem találtak egyetlen szót, egyetlen gondolatot sem arról, hogy el akarnók venni Erdélyt és tőlük semmi egyebet sem kívántunk, mint hogy következetesek legyenek azon eszmékhez, melyeket a világ előtt hirdettek és azon jogokhoz, a melyeket a maguk számára reklamáltak. Akkori eljárásunk kezesség gyanánt szolgálhatott nekik, mert hiszen akkor már nem létezett többé a történeti jog, azt megtörte a forradalom, s mindazonáltal nem akartunk beszélni máskép, nem akartunk másképen eljárni. És vájjon, uraim, a ki forradalmi időben mérge*