Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-100

198 100. országos ülés 1907 január 30-án, szerdán. A múltban, az úgynevezett magyar középkorban, a mely tulaj donképen egészen 1848-ig tartott, az ország népe két osztályra oszlott. Egyik rész volt az az osztály, a mely politikai jogokkal birt, ez volt az úgynevezett populus hungaricus. Ennek részese nemcsak a magyar elem volt, hanem részesei voltak a többi nemzetiségekhez tartozó emberek, a kik ki tudták maguknak vivni, hogy a populus hungaricusnak keretei közé bevétessenek, hogy ők is élvezhessék azokat a politikai jogokat, melyeket a magyar nemes emberek élveztek, hogy az úgynevezett Szent Korona tagjai lehessenek. Ezzel szemben állott a népnek nagy zöme, az úgynevezett plebs hungarica. Ehhez szintén nemcsak magyarok tartoztak, hanem a többi nemzetiséghez tartozó emberek is. A régi magyar közjog a populus hungaricust megkülönbözteti a magyar fajtól, mert ennek azt a részét, a mely fajilag a magyarsághoz tartozik, gens hungarica-nak nevezte, mig az egész nemzetiséget SÍ- latin »natio«-val jelezte. Ha tehát azt mondták, natio hungarica, akkor ez a mai fogalom szerint annyit jelent, hogy az egész magyar faj, az egész magyar nép, tartozzék az akár a nemességhez, akár a plebshez. Ezt jelentette a natio hungarica. Helytelen ennélfogva gr. Andrássy Gyula belügyminiszter urnak az a mondása, hogy a múltban a magyar nemzet a hozzá nem tartozókkal szemben türelemmel viseltetett, hiszen a magyar nemzet nem volt a populus hungaricus. Igen természetes, hogy a populus hungaricusra, a mely különböző nemzetiségekből állott, nem lehetett azt mondani, hogy a hozzá nem tartozókkal, vagyis a más nemzetiségűekkel szemben türelemmel volt, mert hiszen ezek is benne voltak a populus hungaricusban. Ha pedig a belügyminiszter ur beszéde azt jelentené, hogy az a populus hungaricus türelemmel viseltetett a plebs hungaricával szemben, azt hiszem, elég a történelemre hivatkoznom, a mely ennek ép az ellenkezőjét bizonyítja. (Igaz! Ugy van! a közepén. Mozgás balfelöl.) Idézhetem különben e tekintetben a törvényt is. (Mozgás.) Idézem II. Ulászlónak VII. dekrétumát, a mely — mint nagyon jól méltóztatnak tudni — a bevezetésben ezt mondja: » Ámbár azok a parasztok, a kik a nemesség ellen fellázadtak, méltóak volnának arra, hogy mind elpusztíttassanak, mégis, miután nélkülök a nemesség keveset ér, megkegyelmezünk életüknek, hanem megbüntetjük őket azzal, hogy minden héten a nemesnek egy napot ingyen szolgáljanak, hogy minden tiz ház után egy kövér disznót, (Derültség.) hogy húsvétkor egy fiatalabb ludat, SzentMárton napján egy kövérebbet adjanak a nemesnek, (Felkiáltások jobbfelöl: Hát az oláh jpöpák mit kapnak?) és végül, hogy minden háztól egy arany forintot fizessenek«. De bizonyíthatom ezt az »Approbatae et compilatae constitutiones Transsilvaniae« ezimü törvénykönyvből is, a mely még a posztóruhának viselését is megtiltotta a parasztembernek. (Mozgás.) Hogy lehet tehát azt mondani, hogy a múltban a populus hungaricus türelemmel viseltetett a nem populus hungaricus-hoz tartozókkal szemben ? Ellenkezőleg — és ezt bizonyítom az igen t. belügyminiszter ur édes atyjának szavaival, a ki 1848. márczius 14-én az országgyűlésen tartott nagy beszédében azt mondotta, hogy országunk hátramaradásának egyik legfőbb oka a mi őseinknek bűne, a kik a többi népeket, a helyett, hogy őket is az alkotmány sánczaiba bevették volna, elnyomták és nem ugy cselekedtek, mint az angol bárók, a kik sokkal okosabbak voltak, mert miután kivívták a Magna Chartát, azt az egész népességre kiterjesztették. (Igaz! Ugy van! Taps a középen.) Ezek a nagy Andrássy Gyulának szavai, a kinek érezszobra itt áll a parlament előtt. (Zaj. Elnök csenget.) Azt mondja az igen t. belügyminiszter ur, hogy a múltban ezt a türelmet a populus hungaricus azzal is bizonyította, hogy nemcsak az itt levő idegeneket, vagyis azokat, a kik nem tartoztak a populus hungaricus-hoz, tűrte meg, hanem még más idegeneket is hozott be. (Zaj.) Ez az állítás szintén ellenkezik a történeti valósággal. (Mozgás.) Először is minket románokat és tótokat nem hozott ide be senki, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) mert mi századokkal a magyarok bejövetele előtt itt voltunk. (Nagy zaj a baloldalon. Felkiáltások: Ez nem igaz!) Markos Gyula: Atszökdöstek a havasokon ! (Zaj.) Elnök: Igen kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben lenni, mert képtelen vagyok hallani a szónokot. Fenyvesi Soma: Meghamisítja a történelmet! (Halljuk! Halljuk!) Goldis László : Engedjen meg a t. ház egy kis kitérést, a mennyiben felelni szeretnék a most elhangzott közbeszólásokra. (Mozgás.) Bizonyára senki sem fogja tagadni, hogy a honfoglaláskor a tótok már itt voltak. (Nagy zaj.) A románokról ellenben azt méltóztatnak állítani, hogy azok tényleg nem voltak itt. (Zaj. Elnök csenget.) Erre az állításra bátorkodom egy megjegyzést tenni. (Zaj.) A magam részéről igen szeretném, ha ez az állítás felelne meg a történelmi tényeknek. Nagyon szeretném ezt azért, mert akkor még nagyobb volna a bizalmam a román fajhoz, mint a minő most. (Mozgás. Zaj.) Es ha igaz az, a mit a magyar történetírók némelyike állit, hogy a románság csak a XII—

XIV. században kezdett a Duna balpartjáról beszivárogni, akkor mindenesetre szembetűnő, hogy már a XV. században két hatalmas román fejedelemség van és hogy az egyik román fejedelem a hires Bajazidot, a kit »villám «-nak neveztek, tönkretette. És mi történt? Az, hogy már a XVI. század