Képviselőházi napló, 1906. V. kötet • 1906. deczember 13–1907 január 18.

Ülésnapok - 1906-78

78. országos ülés 1U06 deczember ií-én, pénteken. 51 szégyelnünk, eltagadnunk nem szabad. (Helyeslés.) Lehetetlenség, hogy eltagadjuk, sőt ellenkezőleg, bizton valljuk, hogy igenis kulturális téren kul­túránk alapfeltételének tartjuk a legteljesebb, a leg­tökéletesebb magyarosítást. (Élénk helyeslés.) Sa­játságos jelenség történelmünkben az, hogy, a mint Jancsó Benedek rámutat nagyon jeles munkájában, hogy a mikor hazai kultúránk nem volt, a mint azt Papiu Ilirianu »Istoria Romanilor«-jában emliti, akkor a románizmus állapota, 1830-ban, olyan volt, hogy még Leményi püspök is magyarul beszélt. . . Ugron Gábor : Leményi 48-ban is jól viselte magát! Nagy Sándor: . . . és a balázsfalvi érsekség templomában 1830-ban Bob püspök halála alkal­mával Leményi magyar beszédet tartott. A mikor nem volt hazai kultúránk, a nemzetiségiek nem lép­tek elő azzal, hogy magyarosítunk ; de mikor látják, hogy kulturáhs tekintetben előre akarunk haladni, akkor állanak velünk szemben elő a magyarosí­tás jelszavával. Nyilvánvaló tehát, hogy a mig a nemzetiségek egyfelől azt mondották épen a felirati vitánál, hogy nem bánják, ha kultúrával asszimilálunk, addig- másfelől, ha kulturáhs téren előre akarunk haladni, azt mondják, hogy nem kultúrállam mely a maga országában nyelv­egységet akar létesiteni. Nekünk épen a múltnak tanúságai következtében, a melyek azt mutatják, hogy mikor hazai kultúránkat erősitjük, akkor állunk épen szemben a nemzetiségiekkel, nem szabad megijednünk. Ebben az államban, ha magyarok akarunk maradni, csak egy kultúra lehet, ez pedig az egységes magyar nemzeti kul­túra. (Élénk helyeslés.) Mivel mi ebben mindannyian bizunk, mert gr. Apponyi Albertnek nagy múltja, nagy egyénisége, garancziája annak, hogy az egységes magyar nem­zeti kultúrának ő lesz a megalapítója, a legnagyobb bizalommal elfogadom az ő költségvetését. (Élénk éljenzés és helyeslés a baloldalon. A szónokot számo­san üdvözlik.) Szász József: T. képviselőház ! Gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter ur tegnapi nagyszabású és nagyhatású beszédében ismertette a t. képviselőházzal közoktatásügyi és kultúrpolitikai programmját. Ez a beszéd meg­győzhetett engem arról, hogy közoktatásügyünk és kultúrpolitikánk a t. miniszter ur vezetése alatt forduló ponthoz ért, a mi e tárczára nézve is, a nemzetre nézve is epochális jelentőségű, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy mégis felszólalok, ennek oka az, hogy rá akarok mutatni sok olyan hiányosságra, fogyatékosságra és hibára, a melye­ket a letűnt rendszer itthagyott. Mielőtt ezt tenném, konstatálom azt, hogy az a költségvetés még nem viseli magán teljesen gr. Apponyi Albert szellemének, intenczióinak és munkásságának jel­legét. Az 1905., 1906. és 1907-ik évi költségvetés között oly rövid idő telt el, hogy a közoktatásügy és a kultúra kertjét teljesen fel nem forgathatta, újjá át nem alakíthatta; a régi korhadt fák ott benn vannak, a fattyuhajtásokat még le nem vágta, több oda nem tartozó intézményt még meg nem változtathatott, de már látjuk a gondos kéz munkáját, a mely közoktatásügyünket, kid túrán­kat erőssé, hatalmassá teszi, olyan erőssé és ha­talmassá, hogy viharok esetén ezekkel is daczolni tud. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Én, t. képviselőház, a szőnyegen lévő tárcza vallásügyi részével nem kivánok foglalkozni. Nem azért, mintha itt nem volna mondani való, hanem azért, mert az a hitem és meggyőződésem, hogy a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter ur hive ugy a vallásszabadságnak, mint a lelkiismereti szabad­ságnak. (Igaz! ügy van!) Ha van a felekezetek­nek valami mondani valóm, az csak az, hogy a hitélet kérdésében, az iskolák kérdésében és a magyarság kérdésében még sokkal többet tegye­nek, mint a mennyit tettek a múltban. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Milyen fontos a kultúra fejlesztése nemzeti és faji szenijjontbó], azt hiszem, ezt itt felesleges bővebben bizonyítgatnom. Ennek az igazságát megérti és átérzi mindenki. A kultúra a nemzet éltető eleme, ez teszi nagygyá, dicsővé, hatalmassá. Minden elveszhet a világon : büszke hadseregek, gőgös királyok, elpuhult, elaljasodott népek, csak egy marad meg: a kultúra. (Helyeslés a szélső­baloldalon.) Régen elmultak a görögök, elbukott a római birodalom is, de a mi nagygyá, hatalmassá tette őket: a kultúrájuk, megvan még ma is (Igaz! Ugy van! a szäsőbaloldalon.) és hirdeti dicsőségüket, hirdeti itt minálunk, pedig akkor csak néhány légió volt itt; azok a népek azonban, a melyek ugyanabban az időben ezt a földet lakták, eltűntek, vagy kevesebbet vagy semmit sem tud róluk a történelem, elvesztek, elpusztultak a né­pek viharában, nem hagytak itt maguk után annyi nyomot sem, mint a jroros országúton haladó kocsik kereke. Kultúrát kell tehát teremteni, a mi pedig megvan, azt fejlesztenünk és erősitenünk kell, (Élénk helyeslés.) fejlesztenünk és mélyítenünk kell különösen abban az irányban, hogy a magyar önálló nemzeti állam kiépíttessék, fejleszteni abban az irányban, hogy az egységes magyar társadalmat kialakíthassuk és a magyar állam jellegét alkotó magyar faj kulturális súlyát emeljük és szupre­mácziáját mindörökre biztositsuk. (Élénk helyes­lés a szélsőbaloldalon.) A kultúrának a leghatalmasabb fejlesztője a közoktatásügyre is az iskola. A mit a t. miniszter ur az iskolákra vonatkozólag, ezek czéljairól és hivatásáról elmondott, szó nélkül elfogadom, de egyúttal konstatálom azt, hogy az iskolák létesí­tésére a múltban nem fordítottunk elég gondot, nem áldoztunk erre a czélra eleget, nem annyit, a mennyit áldoznunk kellett volna. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A t. miniszter ur megdöbbenéssel állapitotta meg, hogy mintegy 4000 iskolánk és ugyanennyi tanitónk hiányzik, minek következtében még most, a XX, században is, körülbelül 340.000 ma­7*

Next

/
Oldalképek
Tartalom