Képviselőházi napló, 1906. V. kötet • 1906. deczember 13–1907 január 18.

Ülésnapok - 1906-88

88. országos ülés 1907 január 14-én, hétfon. 301 ték, hogy azok tulajdonképen állami terhek volnának, segíteni akarnak, (Helyeslés balfelöl.) de semmiesetre sem ugy, mint a hogyan most segítettek a szegény protestánsokon és a szegény oláhokon, t. i. hogy az oláhok semmi egyházi adót nem fizetnek, de kongruát azért mégis kajának és pedig jövedelmük arányában, t. i. azt kiegészítve, ellenben a reformátusok, lutheránusok, az unitáriusok, a háromszéki római katholikusok sok helyen roskadoznak az egyházi teher alatt és ahhoz számítják mégis a kongruájukat, (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Igen nagy örömmel hallottam, a midőn a t. miniszter ur a háromszéki kepe ügyét is felemlítette, mert azt látom belőle, hogy most már az illetékes körök is belátják, hogy a kongrua bizony nem valami szerencsésen van megalkotva, hogy azt mindenesetre az egyházi teher rendezésével kapcsolatban kellett volna megalkotni. Ez azonban most már így van és látom most már, hogy az egyházi adózás ügyét is rendezni akarják, de hogy sikerül-e ezt majd jól, becsülettel és igazán a nemzeti érdeknek megfelelően megcsinálni, azt már nem tudom. Mindenesetre könnyebb lett volna akkor, mint most. Szerintem a kongruát egységesen kellett volna minden felekezetre vonatkozólag megcsinálni az egyházi adózásnak tekintetbe vételével és pedig ugy a minimumnak, mint a maximumnak megszabásával. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Mert méltóztassék csak megnézni, hogy azok a polgárok, a kik a legnagyobb egyházi és iskolai teher alatt görnyedeznek, véletlenül mind magyarok. Háromszékben, Baranyában és a merre az országban tekintünk, mindenütt a magyar elem viseli a legnagyobb egyházi és iskolai terhet. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ezzel kapcsolatban az autonómiára nézve az a megjegyzésem, a mit különben hallottam több képviselőtársam részéről, hogy mindenki látja már, hogy a római katholikus autonómiát nemcsak a római katholikus testvérek óhajtják, hanem azt hiszem, hogy a protestánsok közt még többen vannak, a kik igen melegen óhajtják annak igazi megalkotását. Mi, a kik már régen élvezzük az autonómia áldásait, tisztában vagyunk azzal, hogy semmi sincs, a mi a nemzeti erő gyarapítására, a nemzeti öntudat fejlesztésére olyan alkalmas lenne, mint a minden téren való autonómia: ugy közigazgatási téren a törvényhatóságok autonómiája, mint az egyházi, sőt még — a mint a miniszter urnak az iskolákra vonatkozólag tett egy megjegyzéséből látom, — még az iskolai autonómia is, ha szabad ezt kimagyaráznom azon megjegyzéséből, hogy óhajtja az állami iskolákat a helyi hatóságokkal és közegekkel minél szorosabb összeköttetésbe hozni. Azonban a római katholikus autonómia épen a római katholikus egyház sajátságos dogmatikai és történelmi fejlődésénél fogva lehet a nemzetre nézve gyilkoló hatású is és lehet igen áldásthozó is. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Olyan kezekbe került most a dolog megvalósítása, a melyekről joggal teszszük fel, s a melyektől joggal várjuk ezen kérdésnek olyan megvalósítását, hogy abból a nemzetre áldás fakadjon és pedig ugy, — ezt nagyon is hangoztatom, — hogy a világiaknak az őket megillető jogokat megadják. (Helyeslés a baloldalon.) Én is voltam valamikor pa]3 és most sem tagadom, hogy az vagyok, annálfogva bevallhatom, hogy a pap, akármilyen felekezetű is, mégis csak pap, és a mikor nemzeti kérdésről van szó, — talán dicsekedhetem azzal, hogy mi reformátusok e téren mindig elől jártunk — de mégis bevallom, hogy a midőn nemzeti érdekről, nemzeti kérdésről van szó. mégis csak a világiak azok, a kiknek szive hamarább odadobban és a kiknek látását semmiféle dogma, semmiféle külön érdek nein homályosítja ugy el, mint a papi emberekét. (MénJc helyeslés a balés a szélsöbaloldalon.) Azért óhajtanám, hogy ezen római katholikus autonómia olyan legyen, mint a mi autonómiánk, mert ha olyasfélét csinálunk, mint a milyen az erdélyi autonómia, az nem sokat fog érni. Az iskolákra vonatkozólag csak nagyon röviden, még pedig előbb a tandijról kívánok szólni. Hallottunk itt erről olyan meglehetősen bátortalan felszólalásokat, hogy a tandijat talán csökkenteni kellene; a tandijat határozottan nem csak az elemi iskolában, de végig az egész vonalon el kell törölni. (Helyeslés.) Ez nemzeti, társadalmi érdek, (Helyeslés.) ez az igazi szocziális kérdés. A magánvagyon szent előttem és sérthetetlen és az emberiség és a nemzetek leggonoszabb ellensége mindenki, a ki akármilyen téves indokból ez ellen tör. De van az emberiségnek egy megoszthatatlan, egységes kincse: a tudomány, abból kizárni egyeseket azért, mert nincsen képessége a tandijat megfizetni, ez gonoszság, ez a nemzet szellemi fejlődése ellen intézett merénylet. A szegénység, vagy a félszeg gondolkozás vitte reá a nemzetet és csodálom, hogy mindezideig nem bánta meg. Azt hiszem, hogy millió ágyúnál többet tesz ez a nemzet érdekében. (Ugy van! Ugy van!) Hiszen, a mikor megállapítjuk a sorrendet a költségvetésben, hogy mire kell először és mire kell azután a pénz, hogy melyiket tegyük előbbre, ha nem az ágyút tesszük előre, hogy azután a mi marad az a többi szükségletek között osztassák fel, hanem a tanügyet, akkor esetleg az ágyura nem maradna, erről azonban már nem tehetek. A t. közoktatásügyi miniszter ur sokkal szerencsésebb helyzetben vette át a tárczáját, mint pl. Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter ur, a kinek törvényt kellett hozni a