Képviselőházi napló, 1906. IV. kötet • 1906. november 15–deczember 12.
Ülésnapok - 1906-72
72. országos ülés i'J06 deczember 6-án, csütörtökön 301 lásnál is kifejtettem, hogy ott mindenkinek adassék hely, a ki ott szállodát vagy penziót létesít, a legnagyobb istápolással, hogy az idegenek megtalálják ott azt, a mit j ggal várhatnak. Ezzel szemben nem indokolt a miniszter urnak az a válasza, a melyet nekem adott, hogy igazságtalanság volna ilyen gazdag részvénytársaságnak a bért elengedni, mikor a szegény embertől megköveteljük a bér fizetését. Ha ez a szempont uralkodik, akkor nem szabadna a nagy részvénytársaságoknak, a nagy gyári vállalatoknak segélyt adni, akkor, mikor a kisiparostól megköveteljük, hogy fizesse be az adókat. Mert a szálloda sem más, mint egy nagy ipari részvénytársaság. Áz a szálloda fogyaszt mezőgazdasági termékeket és ha elégséges szállodák volnának, akkor, a mint tavaly kimutattam, nagyon könnyen százmillió korona jövedelem jutna mezőgazdaságunknak azon czikkek után, a melyeket ezen szállodák fogyasztanának. Én tehát igenis indokoltnak találom és szószólója is vagyok annak, hogy ne nézzünk arra, hogy egy gazdag részvénytársaság akar ott létesíteni valamit, mert, ha gazdag, annál inkább meg van a garancziája annak, hogy. ha valamit létesíteni akar, ugy fogja létesíteni, hogy az megállja a helyét. Azért erre nézve a legmesszebbmenő áldozatkészséget kérem az igen t. földmivelésügyi miniszter úrtól. Csodálattal hallottam Thaly László t. barátomnak a beszédéből, hogy a csorbatói útnál, a mely az alsó állomástól felfelé vezetne és a mely okvetlenül egyik alapfeltétele annak, hogy a Csorba-tó és vidéke felvirágoztassék, a földmivelésügyi minisztérium állítólag 80 százalékában lett elmarasztalva az utfentartás és karbantartás költségeinek, a minisztérium azonban erről tudni sem akar, hanem újból megfelebbezte. Én azt gondolom, hogy még akkor is, ha nem volna kötelessége a minisztériumnak erről gondoskodni, azt a nagy czélt tekintve, a melyet ő magának a Tátra felvirágoztatásával kitűzött, ezeket az összegeket meg kellene fizetnie. Kossuth Ferencz t. miniszter ur fel is szólalt rögtön és azt mondta, hogy épen figyelemmel arra a nagy közgazdasági feladatra, a mely a Tátrára vár, ő a maga részéről a legmelegebben pártolja azt, hogy igenis ezeket az utakat államköltségen fenn kell tartani. Már most, hogy ki csinálja meg, a földmivelésügyi miniszter-e vagy pedig a kereskedelemügyi miniszter, az természetesen az országra nézve teljesen irreleváns, de ezt a feladatot magunktól el nem háríthatjuk. Daczára annak, hogy elismertem, hogy a t. miniszter ur mindenképen azon van, hogy magánkezekből összevásároljon annyit, a mennyit csak lehetséges, azt hiszem, ezen az utón nem fog sikerülni neki, hogy teljesen czélt érjen, a mennyiben ott már egy nagyon hatalmas ur, Hohenlohe rátette kezét nagyon sok olyan helyre, a melyet a turisztika felvirágoztatása szempontjából nem mellőzhetünk és azt hiszem, nem fog más hátra, maradni, mint a mit már tavaly bátor voltam a t. miniszter urnak ajánlani, hogy a Tátrára nézve egy kisajátítási törvény]avaslatot nyújtson be a t. házhoz. Meg vag3 r ok győződve arról, hogy a t. ház többsége örömmel fogja üdvözölni azt, hogy Magyarországot visszahódítsuk magyar kézre. Egy hang (balfelől) : Az Alföldön kezdjük ! Lázár Pál : Mindenütt, barátom, meg kell tenni, a hol a szükség mutatkozik. T. képviselőház ! A tavalyi budget tárgyalása alkalmával már bátor voltam rámutatni arra, hogy gabonatermelésünk válság előtt áU. Sajnos, a mostani gabonaárak teljesen igazolják az akkor kifejtetteket. Két dologgal kell elsősorban foglalkoznunk, ha ezt a válságot csökkenteni akarjuk. Az első dolog mit már tavaly is kifejtettem, hogy gabonatermelő területünket okvetlenül csökkentenünk kell. Bátor voltam rámutatni arra, hogy körülbelül 2 millió katasztrális holdon terem az a gabonaféle, a mit Ausztriába exportálunk. Ha sikerül ezen gabonaterületen takarmányt termelnünk és állattenyésztésünket megfelelően emelnünk, akkor természetesen oly nagy mértékben tudjuk csökkenteni a kínálatot a szemfélében, hogy ennek a válságnak egy nagy okát ezzel okvetlenül kiküszöböljük. A válságnak azonban egy másik nagy oka is van és ez a gazdák eladásánál való rendszertelenség. Tudjuk, hogy kénytelenségből, de mert azért is, mert nem állnak össze, gazdáink kénytelenek legkésőbb az aratás után rögtön, de sokszor még messze az aratás előtt gabonaféléjüket eladni és ekkor természetesen kénytelenek oly árt elfogadni, a milyet nekik a vásárló-közönség, a budapesti börzeczégek megbízottai felajánlanak. Addig, t. képviselőház, mig a gazdák nem szövetkeznek és a gabonaeladás terén nem fognak ugy eljárni, mint egyéb ipari téren, a hol a termelők szintén szövetkeznek és igy állapítják meg az árat, addig lehetetlenség, hogy a gabonafélékért oly árakat tudjunk elérni, a mely ár mellett megfizethetnék a munkásnak azt a munkabért, a mely viszont az ő élete fentartásához feltétlenül szükséges. (Igaz I Ugy van !) Itt oly kérdések előtt állunk, a melyek, mint a lánczszemek fűződnek egymásba. Teljesen jogosult a munkásnak az a követelése, hogy aratási idő alatt a rendesnél magasabb munkabért kapjon azért a fokozottabb munkáért, a melyet ekkor kifejt. Tudjuk, hogy ő csak bizonyos időszakokban képes magának valamit szerezni, teljesen indokolt tehát, hogy minél nagyobb munkabért legyünk képesek ebben az időben a munkásnak fizetni. De hogyan lehetséges a munkásnak nagyobb munkabért fizetni akkor, a mikor itt vannak ezek a sanyarú gabonaárak ? A gazdaközönség azt hitte, hogy az uj autonóm vámtarifa mellett Isten tudja mennyivel magasabb gabonaárakat fognak elérni, ezért ragaszkodtak a közös vámterülethez. Hiába beszéltünk, hiába irtunk, hogy ez chiméra, nem használt semmit, és a tapasztalat azt bizonyitotta, hogy nekünk volt igazunk, hogy ez
