Képviselőházi napló, 1901. XXIX. kötet • 1904. október 10–november 5.
Ülésnapok - 1901-495
4í/5. országos ülés Í90k október lü-án, kedden 119 Kubik Béla: Olyan kormányt tessék mutatni, a melyet ezek nem támogatnak! Hellebronth Géza: A t. túloldalnak akkori, 1899-beli -viselkedését, mondhatom őszintén, örömmel olvasom még mai nap is. Mert én azt hittem, meg voltam róla győződve, hogy az a nagy többség, a mely egyedül lelkiismeretét követve, szent meggyőződésből oly férfias nyíltsággal állott Széll Kálmán akkori miniszterelnök mellé, a mely többség ezt a törvényjavaslatot törvényerőre emelte, az a többség bizonyára oly férfiakból áll, a kik erős elhatározással készek az általuk megalkotott törvény, annak szentsége és sérthetetlensége mellett minden esetleges kormánynyal szembeállani. Fájdalom azonban, ezen szép hitem illuzóriussá vált a t, kormánypártnak a Lloyd klubban tartott értekezlete óta s a t. előadó urnak ujabbi előadása következtében. Hogy mily óriási különbség van a két kormánynak felfogása között, t. i. Széll Kálmán kormánya és a jelenlegi kormány felfogása között ugyanebben a kérdésben, bátor leszek a t. háznak kegyes engedelmével két kiváló szabadelvű politikusnak nyilatkozataira felhívni a t. túloldal becses figyelmét. Kubik Béla: Bizonyára nem autentikusak már azok az urak! Heüebronih Géza: E két kiváló politikus közül az egyik maga ennek a törvénynek szülőanyja, maga az akkori kormányelnök, Széll Kálmán ur. Midőn ő a törvényjavaslatot letette a ház asztalára s annak tárgyalása megkezdődött, akkor egy igazán nagyszabású beszédben mutatta be az ő kedves gyermekét. Nem szándékozom az egész beszédet felolvasni, hanem csak azt a részét, a mely épen a jelen helyzetre vonatkozik. Mikor Széll Kálmán akkori miniszterelnök ur beszédének elején beigazolni iparkodott, hogy a paktumban megállapított terminust, az 1903. évet miért tolja ki az 1907-ig évig, akkor — 1899 június 14-én — utána ezeket mondja (olvassa): »Másodszor fel van véve az. — t. i. a törvényjavaslatba — »kogy mivel a nemzetközi szerződések lejáratának esetéről is kell gondoskodni s mivel nem lehetne a két határidőt összeejteni a nélkül, hogy azon szerződések egynémelyike esetleg fel ne mondassák, kikötve és preczizirozva van az ország azon joga, hogy a lejárattal biró szerződéseket önnön saját elhatározásából felmondhassa, a lejárattal nem biró szerződéseknél pedig ki van mondva, hogy azok az ország kívánatára 1903-ra felmondandók. Ezen dispoziczió igyszól: Mindkét államnak jogában áll a lejárattal biró kereskedelmi szerződések felmondását azon módon követelni, a mint azt az 1878: XX. t.-cz. 3. czikke elrendelte; a lejárati határidővel nem biró kereskedelmi szerződés a két állam bármelyikének kívánságára az 1903. évre felmondandó. (Élénk helyeslés balfelől.) Ekképen tehát teljesen biztosítva van és teljes hatályossággal világosan ki van domborítva és kétség ahhoz nem fér, hogy az országnak jogában van akkép intézkedni, hogy az összes szerződések lejárati határideje azon idővel összeessék, a meddig ezen törvény által Ausztriával a rendezés történik. De kellett még egy más esetről is gondoskodni; arról, hogy ha a szerződések általában nem jönnek létre, akkor, a mint méltóztatnak tudni, mérvadó — mert hiszen védtelenül nem hagyhatja magát a monarchia a külfölddel szemben — az autonóm vámtarifa. Az autonóm vámtarifának azonban igen sok lényeges hibája és hézaga van. Vannak sérelmes pontjai Magyarországra; vannak sérelmes és hézagos pontjai Ausztriára nézve; egyiknek se jő az, azonban az autonóm vámtarifának nincs lejárati határideje. (Halijuk! Halljuk!) Ez az eddigi törvények szerint mindaddig tart, a mig tart a közös vámterület. Ezenkívül szükség van rá feltétlenül a külföldön kezdendő tárgyalásoknál. Ennek rendezéséről kellett ebben a javaslatban gondoskodni. Akképen történt ez a rendezés és ez az, amit én propoziczióba hozok, hogy világosabban kimondjuk, miszerint a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az autonóm vámtarifa uj autonóm vámtarifával helyettesítendő, (Helyeslés balfelől.) a mely mindkét állam mezőgazdasági, és ipari érdekeit egyaránt védi. (Helyeslés balfelől)« Ebben elég világosan megmondja Széll Kálmán akkori kormányelnök ur, hogy micsoda rendkívül fontos jog van lefektetve abban a bizonyos 1899: XXX. t.-ezikkben. De ha még ez sem volna elég világos, bátor vagyok Széll Kálmánnak még egy másik nyilatkozatára is hivatkozni, a melyet ugyanezen tárgyalás alkalmával záróbeszédében mondott akkor, a midőn Barta Ödön t. képviselőtársamnak arra a nyilatkozatára, hogy a törvényjavaslat az engedmények egész sorozata az osztrákok javára, Széll Kálmán akkori miniszterelnök ur 1899 június 24-én ezeket mondotta (olvassa): »Azt mondja a t. képviselő ur, — t. i. Barta Ödön képviselő ur — hogy ez az engedmények sorozata. Hát az engedmény, hogy ebben a törvényben ki van mondva, nem mint pium desiderium, nem mint olyan, a mely utasítást ad a kormánynak, hogy csináljon vámtarifát, hanem ugy, hogy »a külföldi szerződések tárgyalásának megkezdése előtt« meg kell lenni az uj vámtarifának, a mi eddig nem volt kimondva. Miután a monarchia okvetlenül fog szerződéseket tárgyalni, — mert lehetetlen, hogy ne tárgyaljon — megvan a szankczió arra vonatkozólag, hogy annak az uj vámtarifának meg kell lenni. Ez is engedmény? Én nem beszélek vívmányokról, az osztrákok érdeke is ez, de a mienk is. Jöjjünk tisztába a külföldi szerződések tárgyalásának megkezdése előtt és tisztába fogunk jönni, hogy azon az alapon, mely az ország érdekeinek megfelelő és mindkét állam mezőgazdasági és ipari érdekeit egyaránt védő, az emberi lehetőség határán belül, mert abszolút mértékkel azt sem lehet megmérni, jó