Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-483

Í83. országos ülés 1904 augusztus 6-án, szombaton. 277 miniszter alá rendelni. Itt, engedelmet kérek, a honvédelmi miniszter ur, ugy látszik, mintha megfeledkeznék arról, hogy mivel tartozik a magyar honvédelmi miniszteri állásnak. Miért ne követelhetné a magyar honvédelmi miniszter, a ki szintén katonai hatósága ennek az országnak és pedig legfőbb katonai hatósága, azt, hogy Magyarországon a katonatisztek nevelése itt történjék? Neveljenek maguknak az osztrákok az ő katonai intézeteikben tiszteket, s neveljen magának Magyarország az ő katonai intézeteiben tiszti sarjadékot és azoknak egy részét azután a császári és királyi hadseregbe, másik részét pedig a honvédséghez fogják beosztani szolgálattételre, a mikor azok tisztekké kineveztetnek. Épen azért, mert ez lehetséges, (Egy hang a baloldalon: Meg is van!) sőt nemcsak lehetséges, de, a mint a t. képviselőtársam mondja, tényleg meg is van, mert tényleg a Ludovika Akadémiából is felvétetnek tisztek a császári és királyi hadseregbe és ott teljesen be tudják tölteni hivatásukat; ennek következtében tökéletesen elesik az az argumentáczió, a melylyel a t. honvédelmi miniszter ur előállott, hogy annak a nevelésnek, a mely a közös hadsereg számára történik, a közös hadügyminiszter vezetése alatt kell történnie. Sem kompleltálta ezt igy az 1867-iki kiegyezés sem. Akár tekintjük a tisztképzést közoktatásügynek, akár tekintjük a hadsereg kiegészítése ügyének, ezt az ügyet mind a két esetben az ország teljes mértékben magának tartotta fenn. A jelenlegi állapot tehát az 1867-iki kiegyezéssel merőben ellenkezik, az közjogellenes és ránk nézve sérelmes. Akkor, ha a magyar katonai intézetek a honvédelmi miniszternek vezetése alatt állanának és a magyar kormánynak kezelésében volnának, akkor igen nagy része azoknak az aggodalmaknak és annak a bizalmatlanságnak, a melylyel jelenleg a katonai nevelés iránt viseltetünk, tökéletesen elesnék. Én egyáltalában nem vagyok barátja annak, hogy a tiszti nevelés már olyan zsenge korban, 12—13 éves fiuknál kezdődjék; az én kívánságom az volna, hogy a fiatal ,emberek egészen az érettségi vizsga letételéig maradjanak közönséges czivilek ós végezzék középiskoláikat ott, a hol végzi minden más polgári pályára készülő ifjú, a a mikor pályát választanak, 18 éves korukban, a mikor az érettségi bizonyítványt a kezükbe kapják, akkor határozhatják el azok, a kik a katonai pályára lépnek, hogy ők ezt a pályát választják maguknak és akkor azok, a kik a katonai pályára lépnek, a katonai felsőbb iskolákba, katonai akadémiákba, — vagy akárhogy méltóztatnak nevezni, — lépjenek be; de ha a katonai köröket az ilyen nevelés nem igen elégítené ki, mert a katonai körök szigorú fegyelmezettségnek, a föltétlen engedelmeskedésnek a fiúba való belenevelését már 12—14 éves korban akarják kezdeni, s azt hiszik, hogy ebben a korban könnyebb is azt elérni, mint később, már 18—19 éves fiatal emberben, a mikor már bizonyos nagyobbfoku önállóság és akarat, meggyőződés van benne, a mivel azután a katonai nevelés nehezebben küzdene meg. Én tehát ezt a kérdést vitathatónak tartom, mert igen sok argumentumot tudnék mellette és ellene felhozni; egyelőre azonban el van fogadva az a rendszer, hogy az ifjúságot a korábbi zsenge éveitől már katonai intézetekben előkészítik erre a pályára, de akkor nem szabad elfelejteni azt, hogy azok a növendékek, a kik abban a katonai intézetben vannak, azok nem tagjai a hadseregnek, azok csak akkor lesznek a hadsereg tagjai, a mikor kineveztetnek tiszthely ettesekké vagy hadnagyokká. Addig tehát a közös hadügyminiszter fenhatósága alá semmikép sem tartoznak jogilag; és ha jelenleg a katonai intézetek a közös hadügyminiszter fenhatósága alatt vannak, a magyar törvény és közjog álláspontjából ki kell jelentenem, hogy én azt másnak, mint abuzusnak, közönséges visszaélésnek nem tekinthetem. A mig tehát ez a rendszer fennáll, addig én azoknak az intézeteknek vagy azokban az intézetekben nevelt ifjúságnak semmiféle alapítványt megszavazni a magyar állam terhére hajlandó nem vagyok. Különben egészen következetesek maradtak a mi politikánknak vezetői az ő múltjukban abban, hogy azon számos nemzeti követelések közül, a melyeket támasztottunk, különösen a melyeknek a múlt évben igen hangosan kifejezést adtunk, először is azt ragadják meg és azt valósítják meg, a mely a mi részünkről pénzbeli áldozattal jár, a melyet fizessünk és majd meg fogjuk látni, hogy a többi következik-e vagy nem; és ha következik is, hogy milyen alakban fog következni. Hiszen ma ezeknek a katonai intézeteknek a vezetése annak a közös hadügyminiszternek a kezében van, a ki az ő rendeleteiben is, az ő beszédeiben is mindig jelét adja annak, hogy még a mai napig sem volt képes megbarátkozni azzal, hogy e két államból álló monarchiában milyen Magyarországnak a közjogi helyzete, milyen jogokkal bir Magyarország állami nyelve, minő jogokat kell érvényesíteni a hadseregben, és a ki akkor is, a mikor erélyes követelések után végre kénytelen volt engedni egyben-másban, külsőségekben és lehetőleg kicsinységekben, pl. a laktanya felírásának kérdésében, vagy a felírás tekintetében, hogy t. i. egyes tárgyakat magyarul tanítsanak: mindezekben nem azzal az indokolással engedett, hogy ez a magyar államnak joga és mert a magyar állam nyelve követeli ezt a megkülönböztetést, hanem egyszerűen parifikálta a magyar nyelvet a cseh, lengyel és nem tudom én milyen más, a monarchiában használatban lévő nyelvekkel. Hiszen méltóztassék csak jól szemügyre venni azon rendelet czimét, a mely rendeletből a t. honvédelmi miniszter ur tegnap idézett. Annak a rendeletnek a czime a monarchiában használatban lévő