Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-478

108 47S. országos ülés 1904 augusztus 1-én, hétfőn. még most nem mondanám meg, (Derültség balfelöl.) várnék még egy kis ideig. Hanem attól félek, hogy ő meg olasz lesz. Eddig németek, meg francziák Toltak kultuszminisztereink, attól félek, ő olasz lesz. De nem állítom bizonyosan, csak az sajátságos dolog én előttem, hogy a mi kultuszminiszterünk, a mikor elmegy népdolgokat, művészeti dolgokat és egyéb dolgokat tanulmányozni, eszébe sem jut Magyarországon körutazást tenni, hanem elmegy Olaszországba és ir az ötvenezer olasz utazási és művészettörténeti tanulmány mellé még egyet, sokkal gyengébbet, mint az az ötvenezer. (Derültség balfelöl.) Volt egy másik kultuszminiszterünk, a ki teljes erélylyel emberi nemes nagyravágyásának egyetlen czéljául azt tűzte ki, hogy ő kiváló jogász legyen, még pedig alaki, nem ia anyagi teremtő jogász. Egyszerre csak azon vette magát észre, — nagy szerencsétlenségére és a mienkre — hogy ő Magyarország kultuszminisztere. Ezt mellékesen jegyzem meg; óhajtanám csak, hogy ezzel az iránynyal végleg szakítsunk, és ha van tökéletes magyar műveltségű ember egyetlenegy ebben az országban, az legyen a kultuszminiszter, ne pedig olyan férfiak, a kik a maguk tudását először csak könyvekből szerezték és nem saját fajuk, nemzeti társadalmuk mindenféle titkainak tanulmányozásából és másodszor idegen könyvekből, idegen szellemmel, idegen irányzat tal szerezték, a kiknél a sensus hungaricus, a mint én szoktam nevezni, majdnem teljességgel hiányzik, a kikben csak a grammatica hungarica van meg, egyéb semmi. Már most ennek az illusztrálására, mert ez súlyos vád, felhozok egy nagy dolgot. Tegnap a t. kultuszminiszter ur beszélt a képzőművészek körében az általa tervezett reformokról és azon reformok között emlegette, hogy szoros összefüggésbe kell hoznunk képzőművészetünket az idegen, a művelt nemzetek képzőművészetével. Alig van mit szólnom ehhez az ideához, hogy mit ér az, hogy szoros összeköttetésbe hozzuk művészetünket a külföldivel. Ezt én nem tudom, ez egy eszme lehet, egy princzipium, ahhoz tehát most nem szólhatok hozzá, mert nem értem, hogy mi lesz belőle. De hogy ha a princzipiumból instituczió lesz, akkor igenis hozzászólok, hogy mit ér, hogy mennyi terhével jár az országnak, milyen elidegenedésé vei a művészeti viszonyainknak, milyen kárával vagy előnyével a mi állapotainknak és művészeinknek ; szóval: mindez csak akkor fog kitűnni, ha a javaslatot már instituczió alakjában a ház előtt fogjuk látni. Ez igy egy röpke eszme, egy szárnyaszegett elv, a mely már önmagában véve nem alkalmas arra, hogy felette a fejünket törjük. Csodálkozom azonban, hogy a mikor művészetünk eszébe jutott a t. miniszter urnak, hogy nem jutott eszébe a magyar zeneművészet kérdése, mely pénzügyileg is óriási kérdés és társadalmi szempontból is alig megmérhető fontosságú. Talán furcsának tetszik egyelőre a dolog, de majd megkísérlem a bebizonyítását. Én ugy érzem és ugy látom, hogy a zene terén a germanizáczió több kárt okozhat ennek az országnak, mint az udvarnak, a dinasztiának, vagy az egész hadseregnek a németsége és több hasznot hozunk nemzeti műveltségünk kiegészítése és megszilárdítása tekintetében a magyar zene művelése á'tal — a dinasztiával és az udvarral nem akarom összehasonlítani, mert olyan dolgokról minek beszéljek, a miről a mi életünkben ugy sem lehet szó — mint az egész hadseregi tisztikarnak a magyarrá tételével. (Sálijuk! Halljuk!) Milyen állapotaink vannak ebben a kérdésben? Majd elmondom a történetét is ennek a kérdésnek lehető rövidséggel. Az állapot az, hogy fennállanak nemzeti művelődési intézményeink, a magyar kir. Operaház, a Zeneakadémia, a Konzervatórium, a filharmonikusok konczertje, mind állami költségen és a főváros költségén óriási módon támogatva, mert azt hiszem, hogy közel egy millió koronáról van szó, a melylyel budgetünk e kérdésekkel terhelve van. Vannak zeneakadémiai és operai pótlékok és mindenféle szubvencziők, ugy hogy azt hiszem, egy milliót könnyen megközelít ezeknek a költsége. De legyen az csak egy fél millió; ezzel szemben is azt merem állítani, hogy a legalattomosabb, a leghatalmasabb, a leggyávább és a legellenségesebb germanizáczió ezekben az intézetekben folyik, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) a melyről alig lehet annak fogalma, a ki ezen intézet működésének titkaiba be nincs avatva. Csak egy példát hozok fel, t. ház. Tizenhárom esztendővel ezelőtt szólaltam fel itt a képviselőházban, hogy miként van az, hogy a magyar királyi zeneakadémiában a magyar zenének elemeit, elméletét, de még történetét sem tanítják? Sőt, a mi magyar királyi zeneakadémiánkból a magyar zene kultúrája annyira ki van zárva, hogy egy olyan növendéket, a kiről észreveszik, azzal a magyargyűlölő szellemmel, a mely ott honol, hogy a magyar zenével foglalkozik otthon az ő rongyos hegedűjén, vagy zongoráján, azt egyenesen kizavarják onnan, (Mozgás a szélsöbaloldalon. Egy hang: Lenézik!) nem lenézik, de kizavarják, ha észreveszik, hogy magyarul beszél, magyarul érez, vagy magyarul tanul valamelyik tanuló; egyszerűen kilökik onnan. (Mozgás balfelöl.) És ott áll egy igazgató annak az intézetnek az élén, a ki testének minden csepp vérével üldözi és irtja a magyarságot. És ennek mi óriási fizetést adunk. Vannak ott tanárok, a kik nem tanultak egy szót sem magyarul 15 év óta. Vannak ott tanárok, a kik jól tudnak ugyan magyarul, de ki nem ejtenek egy magyar szót sem. Ott van a magyar királyi Operaház zenekara, a mely német, cseh, olasz, czigány s a világ minden gyülevész népéből van összeállítva; de magyarul nem szabad beszélniök, nem azért,