Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-463

463. országos ülés 1904 Julius 14-én, csütörtökön. 13 ajándéknak a régi honvédek részére való adományozása és ezáltal a honvédség harczainak glorifikálása? Kell-e — nem az érzelmi momentumokat tekintve — szebb példa, mint a honvédség, tehát külön' magyar hadsereg feláilitása és ama rendelet, hogy a magyar ezredek műszaki csapatokkal láttassanak el, s a magyar tisztek vezényeltessenek vissza? Sőt egy történelmi adoma is maradt fenn ebből az időből, a melynek hitelességéhez lehet hogy szó fér, de a mely mégis igen jellemző, hogy a kiiály, midőn Deáknak, illetőleg Andrássynak tudtára adta, hogy a koronázási ajándékot a honvédeknek adja, rámutatott a Hentzi-szoborra és azt mondta: »Ezt az ócska vasat is a bécsi Arsenalba kellene vinni, de maradjon; lássuk tudnak-e a másik részen is feledni.« Ugy látszik feledtek, de feledték ezt az ígéretet, mert az az ócska vas nem az Arsenalban van, hanem a kadét iskola udvarán tanítja a leendő magyar tiszteket arra, hogy miként kell a császári háznak szolgálni még akkor is, hogyha a magyar nemzet vére, alkotmánya ellen veszi igénybe fegyvereinket. Hogy mily nehéz feledni, igazolja az 1903 szeptember 18-iki szózat, a mely szerint »esküjéhez hiven fog összes fegyveres erőm a komoly kötelességteljesítés utján tovább haladni, áthatva az egyetértés és az összhang azon szellemétől. a mely minden nemzeti sajátságot tisztel és minden ellentétet megold, valamennyi néptörzsnek különös elŐDyeit a nagy egész javára fordítja*. Ez az októberi diplomának pendantja. (Ügy van! a szélsőbal oldalon.) És hogy mennyiben igaz ez, elég talán rámutatnunk arra, hogy azt mondotta gróf Héderváry, volt miniszterelnök, hogy »megdermed a vér az ereiben«, Tisza miniszterelnök ur pedig ezt mondotta (olvassa): »Gondoljunk vissza arra, hogy nem az én időmben, de gróf Héderváry miniszterelnöksége idejében a korona a magyar miniszterelnök által ellenjegyzett ünnepélyes királyi szózatban adott kifejezést annak, hogy e tekintetben az elődei által is mindig elfoglalt álláspontot foglalja el; hogy tehát ez a hagyományos udvari politika, a császári háznak ezen hagyománya egyetlenegy pillanatra, egyetlenegy kis mozdulattal sem tért el azon úttól, a mely eddig annyi veszélyes katasztrófának volt az előidézője.« És azt mondja a miniszterelnök ur (olvassa): »ISTem bújok tehát a korona háta mögé; engedelmet kérek, szemfényvesztést, frivol játékot űznék és belehajtanám ezt a nemzetet a veszedelembe, ha fel nem nyitnám a szemét és ha .nem mondanám meg azt az igazságot, hogy gondoljuk meg, mit akarunk. Ha jónak látják, vegyék fel a küzdelmet a magyar nyelv mellett.« Tehát, t. ház, az 1848-as idők réme tűnik fel előttünk, a mikor azt mondják, hogy: »ha jónak látjuk, vegyük fel a küzdelmet«. Azt mondja a miniszterelnök ur tovább (olvassa): »A kinek meggyőződése az, hogy azt a. nagy alkotmányos küzdelmet, — hiszen csak erről van szó — a melylyel ezen eszme megvalósítása jár és a mely által visszavetheti ezt a nemzetet a normális fejlődés útjáról hosszú időkre, érdemes ezért az ügyért megvívni, természetesen kövesse meggyőződését.« Hogy mi az a veszély, t. ház, a mely a nemzetet a normális fejlődés útjáról hosszú időkre, talán egy 1848-tól 1867-ig terjedő időre, vetheti vissza, nem tudom. Sokkal jobban tisztelem, sokkal erősebb a bizalmam a magyar királyban, semhogy gondolni is mernék rá. Csak rövid vonásokban vázoltam mindezt, t. ház. Nem téptem ki a történelemből a legsötétebb, a legvéresebb lapokat; nem kívántam ezeknek eseményeit kiszínezni, mert nem kívántam az érzelmekre hatni; csak arra kívántam rámutatni, hogy: »szwkitani a múlt százados hagyományokkal, kitépni a szivből az idő, a tanítások által beplántált rokonszenvet vagy ellenszenvet, elűzni a visszatérő emlékeket, milyen igen nehéz«, s hogy az a hagyományos udvari politika, a mely a magyar alkotmánynyal együtt fenn nem állhat, ma is ép ugy kisért, ép ugy él, ma is ép olyan veszedelmeket rejt méhében, mint századokkal ezelőtt. (Ugy van! a szélsöbaloldálon.) És ha igaz ez, ha a kibékülés után, miután fátyolt teritettünk a múltra, ha az alkotmányosság visszaállításának 37-ik évében egy jóindulatú király, egy esküjéhez és adott szavához hű fejedelem alatt is fenn áll ez a veszedelem: nem kell-e minden eszközt megragadni a nemzetnek arra, hogy ezen veszedelem élét elvegye? (Helyeslés a szélsllbaloldalon.) Egyik ilyen eszköznek tartom én a magyar királyi udvartartás megvalósítását. A hagyományos udvari politika ugyanis részben az érzelmi világban tükröződik vissza, abból táplálkozik és a császári udvar környezetében élő czentralisták táborában nyeri a legerősebb támaszt, E két irányban kell_ tehát azt megtámadni és lehetetlenné tenni. Érzelmileg kell magunkhoz lánczolni az uralkodót, hogy ne csak hatalmi érdekek fűzzék a magyar nemzethez; ki kell ragadnunk abból a környezetből, a mely folyton-folyvást a bizalmatlanság rémét festi elébe, a mely rémtől nem tud szabadulni, mert nem engedik megszabadulni. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ugyanezt a kindulási pontot veszem fel a magyar királyi udvartartás kérdésében, mint a hogy gr. Apponyi Albert t. képviselőtársam is tette. Monarchikus államban az udvartartás az állam presztízsének külső megjelenése. Az udvartartás külső fény, mely azonban csak akkor igaz, akkor nem csaló, ha a való igazságot fedi. Nálunk azonban nemcsak ezt jelenti és nemcsak ezért van szükség erre az udvartartásra. Nálunk szükség van arra is, hogy a király az országban huzamosabb ideig tartózkodjék, és itt a magyar udvartartás által körülvéve kiragad tassék az érzelmeinket nem értő, minket félreismerő, irányukban bizalmatlansággal visel-