Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1901-448
H8. országos ülés 19i)k június 25-én, szombaton. 55 szlávok kipusztitásának emlékét fenn nem tartja, kiknek ellentállása egyébként már számuk csekély voltánál fogva is valami hathatós nem lehetett. Hogy pedig számuk csekély volt, igazolja, ugy az Árpád-ház, valamint a vegyes házakból származott királyaink ama ténykedése, mely szerint a Felvidék nagy, nem lakott területeire nagyszámú németet telepitettek olyannyira, hogy a Felvidék nemzetiségi jellege ama időkben német volt inkább, mint tót — tény, hogy tót város nem létezett és minden nagyobb városi község német alajütás, sőt e tekintetbeni jellegét egyik-másik a legújabb korig is részben fentartotta. A Felvidék nemzetiségi jellegének tóttá átalakulása csak az utolsó három században ment végbe, a mikor ugyanis számos husszita és cseh portyázó ott letelepedett és a németek is nagyrészt elszlávosodtak. Ebből pedig az tűnik ki, hogy a felvidék lakossága a maga nagy tömegében a magyarnál későbbi jövevény (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) és ebből megérthető az is, hogy tót anyanyelvű népünk körében miért nem maradt fenn Szvatopluk morahán országának az emléke, de még annak az emléke sem, hogy valaba önálló nemzeti léte lett volna, vagy hogy a magyarok által legyőzetett. Ugron Gábor: Lengyelországból behozott úrbéres a tótok legnagyobb része! Vietoris Miklós: Az megerősítésre sem szorul, hogy a magyar az itt letelepedett fajok iránt mindig türelmes volt, egyet sem nyomott el erőszakkal, hogy nemzeti jellegéből kivetkőztesse; egyet sem pusztított el, mert nem lett magyarrá, hanem ellenkezőleg nemcsak egyenlő jogban, hanem még kiváltságokban is részesítette az általa alapított államban. Ezen elbánásból azután azon különös viszony fejlődött, melyről több jeles irónk, de legbehatóbban az 1876-ban megjelent »A magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulása*; czimü művében Ipolyi Arnold értekezik, midőn a többek között a következőket mondja: ^Történetünk legnagyobb és legdicsőbb korszakai nem ismerték soha a nemzetiségi meghasonlást, nem a hazafiatlan vagy hazaellenes pártot«, és továbbá azt mondja: »ha villongott — t. i. a nemzet — politikai pártokban és vallási kérdésekben, abban az egyben még egy volt, hogy mindenki azon az egy ország és nemzet hívének, magyarnak és Magyarország hű és igaz fiának vallotta magát. Ezeréves történetünk százezernyi okmányai közül, melyeknek legnagyobb részét már átkutattuk, soha senki sem mutatott fel, soha senki sem látott egyet is, mely ellenkező adatot szolgáltatna.* Hát vájjon, t. képviselőház, ez jó volt igy és nem lennénk-e eró'sebbek és hatalmasabbak, ha őseink egynyelvű országot hagytak volna ránk? E felett most elmélkedni, mert hiszen a múlton ugy sem változtathatunk, időszerűnek nem tartom. Ha tót anyanyelvű népünket más szláv elemekkel összehasonlítjuk, nyomban kitűnik, hogy nem élt szláv uralom alatt, hanem alkotmányos szabadságban a magyarral, és tót népünk nem is volt hazája iránt háládatlan; nincs a történelemben példa, hogy csak egyszer is feltámadt volna ellene, ellenben igen számos az a példa, mely a hazához való hű ragaszkodásáról bizonyságot tesz. Más szláv elemekkel szolidaritást sohasem vállalt és a régibb időkről nem is szólva, csak a szabadságharcz idejéről megemlékezve, mig az akkoron a Felvidéken toborzott zászlóaljak a magyar hadsereg legkiválóbbjai közé tartoztak, addig Hurbán csapataiban, melyek leginkább cseh és morva csőcselékből állottak, helyt foglalt néhány, még ma is Hurbánistának csúfolt, félrevezetett tót nem is valami eszményért küzdött, hanem a hol nem volt mitől tartani, rabolt és pusztított. De tót anyanyelvű népünk nemcsak a magyar hazához ragaszkodik, hanem a magyar nemzethez is, mert, a mint az iró mondja, neki nincs külön története, neki nincsenek nemzeti hagyományai és nemzeti hősei; mert az ő hősei a magyar hősök; az ő nagy emberei a magyartörténelem kimagasló alakjai. így azután érthető, de csakis igy érthető, hogy a mikor a pánszlávizmus keletkezett, a legnagyobb ellentállást magában tót népünkben találta; és mig a tősgyökeres magyarság és pedig lakóhelye, tót népünk lakta vidékeitől mennél messzebbre esett, annál kevésbbó birván megérthetni, hogy ezen szegény Felvidék és ennek lakossága miként gyakorolhatna valaha a magyar állam sorsára döntő befolyást, — bőségben és kényelemben élte napjait, addig minden nemzetiségi elmélettől eltérőleg, az idegen nyelvű, a tót nép volt az, mely a magyar faj érdekeiért küzdött, — igaz — az akkori főurak, de kiváltképen az akkor még hatalmas birtokos középosztály vezetése alatt. De a főurak, sajnos, a közélettől részben visszavonultak. A birtokos középosztály pedig azon okoknál fogva, melyeket Horánszky Lajos barátom tegnap ékesen és szakszerűen kifejtett, az uj idők viszonyaiba beilleszkedni képes nem volt és ha ma a felvidéki vármegyéken végigtekintünk, ezen hajdan oly hatalmas osztálynak csak romjaival találkozunk, vagy már elpusztult, vagy kevés kivétellel pusztulófélben van. Ma a népet elsősorban a pap, a tanitó és a közigazgatási tisztviselő vezeti; de az utóbbi, mert a modern állam közigazgatása a nagyközönségre néha nyomasztólag is hat és igy ennek végrehajtóját nem mindig a legkedvesebb színben tünteti fel, a népnek csak akkor vezetője is, ha emberszeretettel és politikai érzékkel is rendelkezik. A pap és tanitó pedig, mi tagadás, a mi jó és könnyen vezethető tót népünket nem kivétel nélkül helyes irányba tereli.