Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-448

54 H8. országos ülés 190b június 25-én, szombaton. nincs más szavam, mint az, hogy kérjem a kép­viselőházat, hogy álljon meg ezen az utón, ne tovább, és ne fogadja el a költségvetést a rész­letes tárgyalás alapjául. (Élénk helyeslés a szélső­baloldalon.) Szőts Pál jegyző: Vietoris Miklós! Vietoris Miklós: T. képviselőház! (Hall­juk ! Halljuk!) Oly kérdéssel kívánok a t. ház becses engedelmével, de meggyőződésem szerint szükségszer űleg behatóan foglalkozni, mely 87 óta, vagyis azon időn belül, hogy ezen háznak tagja lenni szerencsés vagyok, a maga részletei­ben többizben felmerült, az 1902. évi költség­vetés tárgyalása alkalmával Hódossy Imre igen t. képviselőtársam által, ugy történelmi fejlődé­sét illetőleg, mint még inkább jogászi szem­pontból a t. képviselőtársamtól megszokott alapossággal megvilágittatott; de ugy, miként az a felvidéki magyarság és tót anyanyelvű közönség ma még hazafias és gondolkodó részé­nek a lelkében óhajképen él még, alaposan tár­gyalva nem lett. És ha mint felvidéki képviselő magamat nemcsak hivatva, de sőt kötelezve is érzem, a t. házat az úgynevezett — és ezen szóra kiváló súlyt helyezek, minek magyarázatát a továb­biakban meg fogom adni — tót nemzetiségi kér­dés tekintetében meg tüzetesebben tájékoztatni, ez indokolását abban találja, hogy a pánszláv agitácziót évek óta úgyszólván napról-napra figyelemmel kisérem és hatásaiban mintegy ta­nulmányom tárgyává tettem, ha pedig ezen agitáczióban nagy veszedelmet látok, e tekintet­beni nézetemmel elsősorban ugyan egyéni ta­pasztalataimra, de azonkívül ezen ügyben a házban történt felszólalásokra, a törvényható­ságoknak a nemzetiségi törvéDy revíziója érde­kében a ház asztalára annak idején letett szá­mos felterjesztéseire, a felvidéki közművelődési egyesület és az országos magyar szövetség alapí­tásának indokaira és gróf Apponyi Albert mélyen t. képviselőtársam ama akcziójára is támaszkodom, mely a Felvidékre kihatólag Eber­hardon kelt közismeretű szózatával kezdeményez­tetett, Nagyszombaton elmondott beszédében pedig folytatást nyert azért, hogy uj ellentállási erő öntessék a felvidéki magyarság és tót anya­nyelvű közönség ma még félre nem vezetett részé­nek csüggedő lelkébe. De bármily kiváló és nagy fontosságot is tulajdonitok gr. Apponyi Albert mélyen tisz­telt képviselőtársam kezdeményezésének, melybe egyéniségének súlyát és ragyogó ékesszólásának varázsát bevitte, de a nagyszombati beszéd ama passzusával, mely szerint a jókkal a rosszak is felszabadultak, egyetérteni azért sem tudok, mert a rosszak, kik alatt ezen adott esetben csakis a magyar állam integritása ellen törő agitátorok lehettek érthetők, szabadok voltak ennekelőtte is, mert ha nem ugy lett volna, a Felvidék a disszoluczió mai elszomoritó képét nem mutathatná. Azon hitből óhajtok kiindulni, miszerint mindnyájan a rosszat a politikában lehetőleg mellőzni óhajtjuk és mert minden igaz és hazafias ember politikájának végczélját és pedig bármely párton foglaljon helyet, csakis a magyar nem­zeti állam hatalmi állásának fejlesztése és az oszthatlan magyar nemzet egységének szoro­sabbra fűzése képezheti, a pánszláv agitáczió pedig épen ennek az ellenkezőjére, vagyis a nemzeti egység meglazitására és ekként a magyar nemzeti egység dekomponálására és végromlására irányul: ezt az agitácziót, a legdrákóibb eszkö­zöktől sem riadva vissza, megakadályozni már önfentartási szempontoknál fogva is, kötelessé­günket képezvén, felszólalásom folyamán azon eszközökre is rá fogok utalni, melyek nézetem szerint ezen czél elérésére alkalmasak; elsősor­ban pedig annak a beigazolására vállalkozom, miszerint tót nemzetiségi kérdés sohasem volt, sőt minden eddig elkövetett tévedésünk daczára még ma sincs még oly mértékben kidomborítva, miszerint alkalmas, de azután komolyan alkal­mazott eszközök alkalmazásával ezt a veszedel­met, mely ugy a magyarságot, valamint a tót­ságot egyaránt fenyegeti, mert hiszen az ezer­éves érdekközösségnél fogva ezen kérdésben józanul másként distingválni nem is lehet — magunktól el ne háríthatnánk. (Helyeslés a jobb­oldalon.) Igen természetes azonban, hogy ezen tétel beigazolására egyéni tapasztalataim elegendők nem lehetnek és már a kérdés történelmi fejlő­désénél fogva elsősorban magára a történelemre és ezen kérdéssel foglalkozott jelesebb Íróink némelyikére, mint kutforrásokra kénytelen leszek hivatkozni, és ha ily módon olyanok elmondá­sába is bocsátkoznám, melyek a t. képviselő urak előtt, egyébként Hódossy Imre t. kép­viselőtársam már emiitett beszédéből kifolyólag is többé-kevésbbé ismeretesek volnának, ezért ugyan nagykegyű elnézésüket kérem, de mellőz­hetőnek ezt azért nem tartom, mert ha egy szerintem nagyfontosságú kérdést lehetőleg ala­posan egy beszéd keretében tárgyalni akarunk, nem elegendő a fenyegető veszedelemre egyszerűen ráutalni, hanem annak eredetére, keletkezésére, annak fejlődésére és indokaira is ráutalni kell, hogy viszont a t. képviselőház képesítve legyen bírálatot mondani a tekintetben, vájjon a vesze­delem elhárítására általam ajánlott eszközök alkalmasak és czélravezetők, vájjon indokoltak, sőt jogosultak ama támadásokkal szemben, me­lyeknek állami és nemzeti egységünk á pánszláv agitáczió által ki van téve. (Halljuk! Halljuk!) T. képviselőház! Midőn a magyarok ezt az or­szágot elfoglalták, ugy látszik, sokkal szelídebben bántak a legyőzöttekkel, mint a mai más czivi­lizált nemzetek ősei; hiszen már politikájuk is arra utalta, miszerint e legyőzöttekben nem bilincsekbe vert rabokat, hanem hű szövetséges társakat találjanak. Tény, hogy sem a történe­lem, sem a legyőzöttek hagyománya az itt talált

Next

/
Oldalképek
Tartalom