Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1901-462
; /62. országos ülés 1904 höngŐ halál, megritkíthatták soraikat a számkivetés és a börtön, a szörnyű katasztrófa azonban csak a szabadságharcz nemzedékét sújtotta. A XVII. század végének szintén bécsi rémuralma nem versenyezhetett a Világost követő napok kegyetlenségével és terjedelmével; CarafEa messze elmaradt a bresciai hiéna, Haynau mögött; de a nemzet jövője ellen soha olyan messzeható, hideg észszel kigondolt és tervszerűen végrehajtani akart rendszer nem fogamzott meg Magyarország bécsi ellenségeinek agyában, mint szabadságharczunk idején. Magyarország beolvasztása és elnémetesitése mindig titkos vágyuk volt a bécsi kormányoknak, a Habsburgdinasztiának Magyarországon való uralmával teljesen egyidejű ezen czél. Elérésére azonban a bécsi kormányok mindig csak ötletszerű eszközöket használtak. Ez eszközök lehettek véresek, mint I. Lipót gyászos korszakának idején, lehettek pusztán doktrinerek, mint II. Józseféi, de soha olyan tervszerüek nem voltak és nem nyugodtak olyan széles és szilárdaknak látszó alapokon, mint az 1848-iki szabadságharcz leverése után.« Ezt, t. képviselőház, egy objektív történetíró mondja el, a kit egyáltalában nem vádolhatnak önök antidinasztikus, vagy antimonarchikus felfogásokkal, mert az önök soraiban ül; ez a történetíró Beksics Gusztáv. A magyar nemzet, megölésére irányzott törekvések nem sikerültek, de az is^ bizonyos, hogy ez nem a Habsburgokon múlt. És lám, a magyar nemzet tudva ezeket, átszenvedve ezeket a borzasztóságokat, mégis megadta magát, és a nagylelkűség valóságos tobzódásával áldozott a lojalitás oltárán: ráteritette a múltra a feledés fátyolát, megmutatta, hogy lehet szörnyűséges dolgokat is elfelejteni. Pedig ezek csakugyan olyan dolgok, a melyeket nem szabad elfelejteni, mert az ily dolgokra való emlékezéshez kötelességek fűződnek, és mert az ily emlékezésben óriási tanulságok rejlenek a magyar nemzet számára. És a feledés nem is volt kölcsönös és ma sem kölcsönös. Sem a beolvasztó törekvések nem szűntek meg, sem az 1848 ellen való izzó gyűlölet nem szűnt meg. Lengyel Zoltán: Ugy van! Hunczut a német ma is! (Zaj.) Szatmári Mór: Bécsben végigüldözték egész életén keresztül Kossuth Lajost és üldözték még haló poraiban is. Gyűlölik még ma is emlékezetét. (Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Lengyel Zoltán: Legalább a czivillista fejében a Kossuth-szobrot állítanák fel ! Szatmári Mór: Pedig látják, hogy az ő kultusza összetört a magyar nemzet lelkével, közérzésével. De azért a jó és hűséges magyar nemzet felejt és tovább áldoz a lojalitás oltárán. Még csak egy momentumot hozok fel, (Halljuk! Halljuk! a szélsÖbaloldalon.) a legfrissebbet, a melynek emlékezete még itt sajog a lelkünkben, a melynek kínos impresszióit majúlius 13-án, szerdán. 429 gunkban hordozzak még mindig, a melyet nem fogunk és nem akarunk elfelejteni. A nemzeti fellángolásnak abban a nagy idejében, a mikor a nemzet összeforrt egy nagy és fenséges szenvedélyben B követelte a maga jussait s a maga törekvéseivel odaállott a király és a törvényhozás elé: akkor a korona hordozója mint legfőbb hadúr szólalt meg és nem is a nemzethez, hanem az ő hadseregéhez szólván, vétót mondott a nemzeti törekvéseknek és kimondta azt a rettenetes szót, hogy: »soha.« A nemzet szenvedelme még nagyobb lángra gyúlt, a nemzet még jobban felháborodott azon, hogy az ő jogos törekvéseit, az ő törvényes követeléseit így fogják fel és igy állanak útjába. Ezzel párhuzamosan láttunk jelenségeket, a melyek a nemzeti és állami életben igazán csodálatosak; láttuk jelenségeit annak, hogy van haragvó király és van haragvó udvar. Egy képzelhetlen dolog: haragos király a nemzettel szemben. Hát képzelhető-e az, hogy az, a ki legelső embere a nemzetnek, a ki atyja nemzetének, a ki letéteményese kellene, hogy legyen az összes nemzeti jogoknak, szabadságnak, törekvéseknek és vágyódásoknak, hogy az haragszik a nemzetre? (Élénk helyeslés a szélsÖbaloldalon.) Lengyel Zoltán: A ki haragszik, annak nincs igaza! Szatmári Mór: 8 mégis, ámbátor láttuk, hogy a haragvó udvar és a haragvó király tüntet a nemzet ellen azzal, hogy távol marad az országtól, mi következett ebből ? Egy kis királyi czirogatás s a nemzet megadta magát, újra belemerült a nagylelkűségbe s újra áldoz a lojalitás oltárán. Nem kellett más, mint hogy a király kiadjon egy rendeletet, a mely némileg összeforr a nemzeti érzésnek egy részével, hogy kiadja a rendeletet Rákóczi hamvainak hazahozatalára s a nemzet egyszerre elfeledett mindent, a mi lelkét és szivét előbb hasogatta. Lengyel Zoltán: Nem épen mindent! Szatmári Mór: S a nemzet újra ott áll a feledés fátyolával a kezében és ráborítja az eseményekre. Azt láttuk, hogy valamint Mária Terézia mézédes beszédeinek, Ferencz király felesége csókjának, V. Ferdinánd néhány magyar szavának, ugy ennek a kis királyi czirogatásnak is csakugyan megvolt a kivánt hatása, az a hatása, hogy a nemzetet újra belevigye a túllojalitásba. (Ugy r van! Ugy van! a bal és a szélsÖbaloldalon.) És a nemzet folytonosan áldoz a lojalitás oltárán. (Elénk helyeslés és zaj a balés a szélsÖbaloldalon.) A lojalitás e nemzetnek egy nehéz nagy betegsége. Nekünk arra kellene törekednünk, hogy a nemzetet ebből a betegségéből, ebből a gyengéjéből kigyógyítsuk. Nekünk kerülnünk kellene minden olyan intézményt, minden olyan alkotást, a mely a nemzetben ezt a betegséget fokozza. S épen ezért én nem rajongok azért a külön magyar udvartartásért, a melyet ide a nem nemzeti dinasztia hozna Magyarországba,
