Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-462

462. országos ülés 190b Julius 13-án, szerdán. 421 tam, hogy elmondjam az én gondolataimat, higyjék meg nekem, nemcsak időtöltésből teszem. Nekem is jobban esnék otthon pihennem, jobban esnék mindenesetre a vakácziót élveznem, de kötelességből teszem. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ezzel a témával úgyis ritkán foglalkozhatunk; a mikor tehát alkalom nyilik ezzel foglalkoznunk, akkor merüljünk annak a mélyébe, necsak pillanatot áldozzunk annak, hanem foglalkozzunk vele ugy, hogy ha a jövő nemzedék olvassa, a mit mondottunk, lássa, hogy e fölött a képviselőház fölött nem repült el az alkalom, a mikor kötelessége volt mélységesen foglalkozni ezzel az ügygyei ugy, a mint az azt megérdemli. (Ugy van! balfelöl.) Már most engedjék meg, t. képviselő urak, hogy apróságokkal folytassam. Nem az udvartartás nagy, költséges dolgairól beszélek, csak az apróságoknál maradok. Azt kérdem: hol látjuk hát a királyt? Bementem tegnap az elnök urnak a termébe. Ott van a királynak az arczképe. Bemegyek a Ouriába, megyek a vármegyéhez, mindenütt ott van huszártábornoki egyenruhában a király arczképe. Kérdem: járja-e ez? és megfelel-e annak a viszonynak, a mely közöttünk és a királyi család között van ? Hiszen ő mindenütt úgyis katona, úgyis osztrák császár. Hát nekünk nincsen Szent István-koronánk? nincs palástunk? nincs más egyéb mindenféle? melyekkel lefestve, oda lehetne helyezni a magyar király képét. A bíróság ő Felsége a magyar király nevében mondja ki az ítéletet és fejük felett lóg egy huszártábornok. Igaz, hogy az arczkép az övé; de hát a jelvények, a külsőségek ! Hiszen külsőség az is, hogy a biró ő Felsége a magyar király nevében mondja ki az Ítéletet. Hát legyen annak értéke, hogy a felséges magyar apostoli király koronás fejével nézzen le erre a bírói gyarlóság által kimondott ítéletre. (Ugy van! halfelöl.) De lássuk csak tovább! Nézzük csak meg a rendjeleknek, a rangoknak, a czimereknek, a kereszteknek, a királyi tanäcsosságoknak és egyéb dolgoknak az osztogatását. (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Nem akarok sértő szavakat mondani, de ugyan járja-e az, hogy magyar ember, a ki magyar érdekekben a köztéren szerzett magának érdemeket, hogy németnyelvű kitüntető okmányt kapjon: császári Lipót-rendet, császári Ferencz József-rendet, császári vaskoronarendet és nem tudom miféle rendet? Hát nem bántja-e a magyar embert, hogy nem a magyar királytól kap]a érdemeinek elismerését, jutalmát, hanem az osztrák császár adja azt? Miféle viszony, micsoda összeköttetés van ebben és milyen lelkiismerettel kell, hogy ezt egy magyar ember elfogadja, a mit az osztrák császár ad és nem a magyar király. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És nézzük azután azt a szertelen adományozását ezeknek a kitüntetéseknek! Nevet nem is hozok elő, az Isten őrizzen meg tőle, de egy királyi kitüntetés mindig az érdem oly kiválóságát és ritkaságát kell hogy érje, hogy azelőtt mindenki meghajoljon, hogy azt az embert való érdemei folytán illették királyi kitüntetéssel. Hiszen ha azzal a mértékkel mérjük az érdemes emberek létezését, mint a hogy a kitüntetést adják, akkor a fél Magyarországot ki lehetne tüntetni, mert kötelességteljesitésben fél Magyarország van olyan, mint sok kitüntetett, a kikre pazarolják ezt a külsőséget, a kikre pazarolják a királyi kegyet és pazarolják azért, hogy talán lelküket lekössék és örökre hálára kötelezzék. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Magyarország külsője, t. képviselőház, hasonlít hivatalos lapunkhoz. Nézzük csak meg az első lapot. Pillanatnyi örömet szerez egyeseknek: kinevezés, kitüntetések, jutalmak stb. Fordítsunk csak egyet: nyomorúság, árverés, bün, piszok, körözés, idézés, csőd, stb.; mindenféle keserűség. Ez mutatja, példázza legjobban Magyarországot. Ilyenek vagyunk mi. Magyarország felül az első lapon tetszetős; fordítsunk csak egyet és ismerjük meg azt a sok kellemetlenséget, a mely ott bennünket ért és igyekezzünk összetartó érzéssel segíteni magunkon és kiemelni ezt az országot abból a keserű, gazdaságilag szerencsétlen helyzetből, a melyben most is benne van. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hock János: Negyven évig zsarolták, most engedjék meg az önálló gazdasági fejlődését az országnak! Barabás Béla: T. képviselőház! Mikor ezzel a kérdéssel foglalkozom és valahányszor elmerülök benne, ugy érzem magamat, mint az a mostoha gyermek, a kire rámaradt az édesanyának öröksége, de az édesanya örökségéből származó jövedelmeket, előnyöket nem ő élvezi, hanem egy mostoha, a ki idegen czélokra fordítja azt, a miért az én édesanyám küzködött, dolgozott, fáradott. A felett én nem rendelkezem, nekem ahhoz jussom nincs. De ez még csak hagyján. Hanem az aztán vérlázító, (Halljuk ! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) mikor még az édesanyámnak tartozó kegyeletemet is megbántja az a mostoha. Mikor annak sírjánál még ki sem sirhatom magam. Mikor a nemzet fájdalmát nem is öntheti ki ott, a hol akarja, mert a mostohának nem tetszik. Nézzük csak meg, t. képviselőház, a mi valódi, igazi nemzeti ünnepeinket. Hiszen önök is mind magyar emberek. Megdobban a szive valamennyinek, mikor akár márczius 15-ről, akár október 6-ról, akár nem tudom, miféle más, nagyobb nemzeti ünnepről van szó. De tartózkodnak nem a maguk saját elhatározásukból, hanem, mert felfelé néznek, nehogy rosszul essék, vagy félremagyaráztassék az, ha becsületes magyar lelkűknek igyekeznének túlságos kifejezést adni. Hát nem szomorú ez az állapot? Olyan szomorú állapot, hogy ime, rámutathatok méltán, hogy a mi kizárólag osztrák dinasztiánk még arra is nyűg és akadály, hogy itt, édes hazánk határain belül ugy erezzünk és ugy