Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-461

396 46Í. országos ülés lWk- Julius 12-én, kedden. T. ház! Senki sem fogja tagadni azt, hogy Bécs magyar pénzen hizott meg (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Évszázadok óta az volt a birodalom bassinja, a hol összefolyt a népek vórrel-verejtékkel szerzett munkájának gyümölcse, tápereje és az a királyi udvar ott Bécsben nemcsak mint fogyasztó, hanem mint hangadó az ipar, kereskedelem, a divat és izlés tekintetében milliókat hoz a fővárosnak és milló károkat okoz viszont nekünk. Saját pénzünkön vagyunk itt kénytelenek kitartani a magyar főváros legfélelmetesebb vetélytársát, hogy a mi zsenge iparunkat azután az ő támogatott, évszázadok óta dédelgetett hatalmas iparával teljesen megfojtsa és elnyomja, A bécsi ipar nem csupán keresetet ad az iparosok részére, hanem fejlődhetik is, mert a legkényesebb igények keresnek piaczán kielégítést és igy bizonyos verseny fejlődik, a mely nélkül sem a művészetben, sem a műiparban igazi fejlődés nincsen. A verseny az ipar éltető feltétele, minden műipari, művészeti felvirágzáshoz tehát két tényező szükséges : az alkotó genie és az iparpártoló fogyasztó közönség. Olaszországnak ipari, művészeti fellendülése sohasem lett volna, sohasem lett volna fényes renaissance-a, ha a Rafíaelek és Michel Angelok mellett ott nem lettek volna a Gyula pápák és a Mediciek, (ügy van! JJgy van! a szélsobalóldalon.) Ezek tették Olaszország műiparát nagygyá. Hogyan teremtünk mi magyar műipart, hogy virágoztathatunk fel magyar művészetet, mikor az egész udvar fényköre magához vonja még a magyar uri osztály legkiválóbb részeit, vagyonosabb mágnásainkat, főpapjainkat is, a kik temérdek pénzt költenek el az udvari életre Bécs gyarapítására és szolgálatában. Nálunk egy-két mágnás arisztokrata ki Budapestet állandó lakásnak tekinti, rendszerint a szegényebb arisztokrata az, a ki feljön a fővárosba vagy Kolozsvárra, de a kiknek vagyonuk már bizonyos átlagra emelkedik, azok Bécsben időznek és az udvar kegyeiben sütkéreznek, az udvari élet pompájában költik el azokat a milliókat, a melyeket hazájuk nekik és családjaiknak juttat, (Ugy van! JJgy van! a szélsobalóldalon.) De az udvari élet varázsa nem csak ezeket vesztegeti meg, kiterjed annak romboló ereje még a kisebb földbirtokosokra, a középosztály tagjaira is, a kik látják, hogy a hangadó mágnások mit cselek esznek és utánozni akarják őket, ruházatukat Bécsből kapják, kézelőiket, gallérjaikat Bécsből hozatják és odaküldik mosni, keztyüiket, levélpapírjaikat onnan szerzik be, onnan öltözködnek, onnan ruházkodnak, még a bútoraik szövetét is Bécsből hozatják, mert hiszen hát ez a divat és az a bécsi ember udvari szállító, az tehát tudja az ő kényes igényeiket legfinomabban kielégíteni. íme, t. ház, ilyen gazdasági veszedelmek forrása is reánk nézve az a bécsi udvartartás, és mi a saját pusztításunkra szavazzak meg, sőt emeljük ezt az udvartartást, azokat a milliókat, a melyek hozzájárulnak a mi közgazdasági eleiünk gyengítéséhez. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ez kritika, ez nem illojalitás, legfeljebb azok szemében az, a kik az alattvalói hűséget egyszeráen összezavarják a szolgalelkűséggel. (Ugy van! a baloldalon.) Polónyi Géza: Én nem vagyok alattvaló, én polgár vagyok! Hock János: Én engedelmeskedem a törvény alapján mindenben az én uramnak és királyomnak, de hazámat is szeretem és annak szent érdekeit semmiféle bizantitiizmusból a koronának sem volnék képes elárulni soha. (Élénk helyeslés a baloldalon.) T. ház! Micsoda gúny egy országra nézve az a parlamentarizmus, a mely csupán a királyi akarat végrehajtására, biztosítására szorítkozik? Hiszen a törvényes gyakorlat, a törvényes eljárás az, hogy a királynak kell szentesíteni a nép akaratát és nem a népnek kell végrehajtani, szentesíteni a királyi akaratot. Különben a mi törvényhozásunk is csak olyan marionette-törvényhozás lesz, mint a milyen volt a franczia törvényhozás, a mikor 1787-ben azt a 137 notablet összehivatta a király Versaillesha és azt mondta nekik: tanácskozzunk. Ezek fejbólintva engedelmeskedtek. Ezt a siralmas törvényhozást pedig minden gúnynál, minden szatíránál eró'sebben ostorozza egy egykorú rézmetszet, a mely ennek a törvényhozásnak silányságát, akaratnélküliségét feltünteti. Ennek a rézmetszetnek az a tárgya, hogy egy gazda majorjából összegyűjti maga körül a baromfiakat s mikor ezek összegyüjtve^va-imak, igy szól hozzájuk : Kedves állataim! Összegyűjtöttetek benneteket és megkérlek, adjatok nekem tanácsot, hogy miféle mártással egyelek meg benneteket. Erre egy tüzesebb vérű kakas igy szólt: de kérem, mi nem óhajtjuk egyáltalában, hogy bennünket megegyenek. A gazda pedig neheztelő hangon megfenyegette, s azt mondta: te lázadó, te az én szivemnek nagy szomorúságot okoztál — és mivel a tárgytól eltértél, tehát megvonom tőled a szót. (Éljenzés és taps a baloldalon.) Az ilyen parlamentarizmus csakhamar le fogja járni nimbusát és tekintélyét a józan gondolkozású tömeg szemében. Emlékszem rá, a mikor szegény boldogult Horánszky Nándor barátom egy alkalommal előttem érdekesen nyilatkozott, midőn e házba beléptünk és azt mondotta: Ez a fényes épület is csak arról győz meg engem, hogy a mi parlamentarizmusunk semmit nem ér, mert nincsen neki szankcziója. Nézd, János, mikor mi évtizedekkel ezelőtt a legkeményebb harczot folytattuk, hogy ezt a milliókra menő, óriási összegekbe kerülő palotát itt fel ne építsék, akkor leszavaztak bennünket és az a többség igazat adott az akkori miniszterelnöknek, most pedig azok, a kik akkor bennünket leszavaztak, a fa.-