Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-458

318 íó8. országos ülés 1904 Julius 8-án, pénteken. síink, de a korona és a nemzet együttes akaratával reformokat valósítsunk meg, Hogy ezen reformok sokkal nagyobb tartalommal és horderővel bírnak, mint mindaz, a miért az én t. barátom busz esztendőn keresztül küzdött és fáradott. És ha az én t, barátom a nemzetiségi kérdésnél kifogásolja azt. . . (Egy hang a szélsőbaloldalon : Azokat a katonai vívmányokat is önöknek köszönjük ?) . . . Sokszor megmondottam, hogy semmi érdemet nem arrogálok magamnak belőle. Ismétlem, hogy ha t, barátom a nemzetiségi kérdésnél kifogásolja azt, hogy a haza idegen ajkú polgárai, a midőn a hadseregbe kerülnek, ott semmi irányban magyar szellemű benyomásokat nem kapnak, ebben, fájdalom, nagy és sok igazság van. De vájjon ezen nem az által segitünk-e, hogy ha megszüntetjük első sorban a magyar tisztikarban lévő hiányt? Nem egészen más légkörbe jut-e azon nem magyar ajkú ujoncz, ha tősgyökeres magyar tisztek vezetése alatt nyeri kiképzését ? (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Vájjon a magyar tisztképzés utján, ennek a kérdésnek a megoldása utján és azon intézkedések kapcsán, a melyek az ezrednyelv és a tanítási nyelv szempontjából épen a t. barátom kezdeményezésére megtörténtek, vájjon nem ezek által történik-e egy nagy horderejű lépés ezen a téren? És a midőn mindezen intézkedések meghozzák gyümölcseiket, vájjon nem lesz-e a közös hadsereg intézménye egyik becses tényezője a magyar . állameszme ki domborításának? (Helyeslés a jobboldalon.) Endrey Gyula: Pium desiderium ! Gr. Tisza István miniszterelnök: Hanem az én t. barátomnak a katonai kérdések körüli állásfoglalásaira sajátságos világítást vet az az önvallomás, az az önéletirási részlet, a mely t. képviselőtársamnak utolsó jászberényi beszédéből szól hozzánk. Már más alkalommal konstatáltam, — nem is nehéz konstatálni és nem volna értelme ezt minduntalan ismételni — hogy épen a katonai kérdések terén is t. barátom immár hosszura nyúlt közpályáján a legkülönbözőbb álláspontokat foglalta el. Prózaibb lelkiismeretű ember, mint t. barátom, azt mondja: változtattam meggyőződésemet; teljes joga volna hozzá, senkinek kifogása nem lehetne ellene. De t. képviselőtársam sokkal érzékenyebb kedélylyel bir, semhogy ne lenne saját magának kellemetlen, kinos egy ilyen vallomás. Felállít tehát saját házi czéljaira egy nagyon érdekes és. szellemes pszichológiai megoldást és azt mondja, hogy mindazok az igazságok, a melyeket most hirdet, ott éltek valahol az ő lelkében kezdettől fogva, de nem birt tudomással arról, hogy azok ott vannak; s az ő politikai fejlődése a lelke mélyében szunnyadó igazságok fokozatos felismerésében rejlik, vagy, hogy t. barátom t. szavait idézzem, » egész politikai fejlődésem azoknak, t. i. a lelkemben régtől fogva élő igazságoknak, mindig öntudatosabb felismerésében áll«. (Derültség jobbfelöl) T. ház! Ez igazán egy sajátságos megoldás. Az én t. barátom vezető szerepet játszik a közéletben, küzd, fárad lelkének egész erejével, tehetségének egész fényével. (Helyeslés.) Hock János: Eszméket ad, a melyekből önök élnek! (Élénk helyeslés és taps balfelöl.) Gr. Tisza István miniszterelnök: Eszméket ad, de nem az igazakat: azok még ott azunynyadnak valahol a lelkében. (Derültség jobbfelöl. Zaj a szélsőbaloldalon.) Ugyanakkor hirdet igazságokat, (Zaj bal felől. Halljuk! Halljuk!) a melyeket igazságoknak vél, s az alatt lassan folyik a lelke mélyében szunnyadó igazságoknak azon inkubaczionális folyamata, a melynek befejeztével azok teljes öntudattal lépnek fel. Erről az álláspontról, igy megkonstruált pszichológiai álláspontjáról aztán természetes, hogy visszatekint t. képviselőtársam a régi nyilatkozataira és — teljes bona fides-szel és saját magának öntudatlan félrevezetésével hajlandó mostani felfogásának interpretáczióját belevinni olyan nyilatkozatokba, a melyek megtételekor még azon bizonyos öntudatlan vagy félig öntudatos állapotban éltek ezek az igazságok. (Zaj balfelöl.) És talán igy járunk a hadsereg vezényleti nyelvére vonatkozó álláspontjával is. Az én t. barátom pedzi vagy érinti ezt a kérdést, mert tulajdonképen az oktatásügyről beszél ex asse 1889-iki hosszú fényes véderővitai beszédében Elismerem, hogy abba a beszédbe mostani álláspontjának interpretáczióját is bele lehet vinni, de nézetem szerint legalább ez nem zárja ki az ellenkező interpretácziót és ily körülmények közt más világítást nyer az az 1889-iki beäzéd a szerint, a mint t. barátomnak most elfoglalt álláspontjáról vagy 1889-ben elfoglalt álláspontjáról teszszük azt vizsgálódás tárgyává. Mert hisz t. képviselőtársamnak 1890-ben elfoglalt álláspontja meg van örökítve. Meggyőződtem róla, hogy jól vagyok informálva, hogy az a programm, a mely a »Pesti Napló« programmja gyanánt 1890 végén megjelent, t. barátom közreműködésével és teljes helyeslésével jött létre. Ez a programm felállította a magyar vezényszóra vonatkozó követelményt egész a hadtestig, tehát olyan álláspontot foglalt el, a melyet azután a nemzeti párt, mint olyan, sohasem tett magáévá. De azt mondta, hogy ennek megvalósítására két ut van: vagy a törvény megváltoztatása, vagy a miniszteri felelőség utján, — az nem domborodik ki, hogy a delegáczió vagy a képviselőház utján-e — de a miniszteri felelőség utján presszió gyakorlása ebben az irányban, mert a mi magát azt a kérdést illeti, hogy ma minő e tekintetben a törvényes állapot, erre nézve az illető programmnak 4. pontja a következőket tartalmazza (olvassa): »A közös hadseregben az 1867. évi XII. törvényezikk intencziójának megvalósítása, a mely magyar hadsereget emlit, mint az összes