Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-446

18 H6. országos ülés 1904- június 23-án, csütörtökön. piacától, mindaddig nem lesznek konszolidált hitelviszonyaink. (Ügy van ! TJgy van ! a szélsobaloldalon.) Hiszen egy olyan tőkeszegény országban, a hol fájdalom, tőkegyűjtésre nem is gondolhatunk, mert közgazdászati politikánk annak lehetőségét is kizárja, csakis a valutarendezés által lehetne esetlegesen megteremteni azt az állapotot, hogy idegen tőkék beözönlése által azt az idegen tőkét mégis befoghassuk a magyar közgazdaság szolgálatának érdekébe. De hát én gyenge vagyok és nem tudom bebizonyítani, hogy milyen nagy ennek a hordereje, hanem ismét egy klasszikus tanura hivatkozom, és ez maga az igen t. pénzügyminiszter ur. (Halljuk! Halljuk!) A t. miniszter ur 1898-ban, tehát nem most, (Folytonos zaj, Elnök csenget.) azt mondotta, hogy nincsen fontosabb, sürgősebb, életbevágóbb feladat, mint a valuta rendezése. (Derültség a szélsobaloldalon. 'Felkiállások: Most is azt mondja! Halljuk! Halljuk!) Még többet is mondott a miniszter ur, mert ezt az alapigazságot nem kellett volna megmondania, hiszen azt mindenki tudta, de mondott olyat is, a mit nem tudhattunk mindannyian, és ez az, midőn igy szól: »Fájdalmasan utalok arra, hogy ez megakadt, de nem a mi hibánkból«. Hát a valuta-kérdés nem a mi hibánkból akadt meg? Kutatni kezdtük, hogy hát honnan és a feleletet az idei költségvetésben megkaptuk, a melyre mindjárt ki fogok terjeszkedni. Én ezt a valutarendezést oly sürgősnek és szükségesnek tartom, a gazdasági önállóságnak ez annyira nélkülözhetetlen föltétele, hogy az önálló vámterületet is csak a valutarendezés után és annak alapján vagyunk képesek felépíteni. (Igaz! ögy van! a szélsobaloldalon.) Azt mondotta tehát 1898 ban a t. miniszter ur, hogy idegen tényezők az okai ennek. Ezt tudomásul vettük, de ugy látszik, hogy azon idegen tényezők, a kik azt megakasztották, azóta vagy aludtak, vagy elhallgattak, mert két év múlva a pénzügyi bizottság a miniszter ur beleegyezésével azt jelentette, hogy minden előfeltétel megvan már, csak a kész fizetéseket kell felvenni. A miniszter ur olvasta a jelentést, jelen volt a hitelesítésénél, tehát bele is egyezett abba. Sőt 1901-ben tovább ment a pénzügyi bizottság ós azt a jelentést tette a képviselőház, hogy immár közel van a készfizetések felvétele. Én megvallom, egészen meg voltam nyugtatva, a mikor ezután még a trónbeszéd is a kezembe került és abban is az volt, hogy a valutarendezés végbefejezéséhez megtétettek a szükséges lépések. Azt hitte mindenki, hogy igy van a dolog. És mikor mindezek igy meg voltak és mi azt minden alkalommal sürgettük, akkor a pénzügyi bizottság jelentése — ez a tanulság és ez adja meg a dolog koronáját — azt mondja, hogy a készfizetések felvételét nem lehet függővé tenni semmi más törvényhozási vagy kormányzati feladatoktól. A ház ilyen komoly testületének, mint a pénzügyi bizottság, ilyen kijelentése nagy horderejű ám, t, képviselőház. A mikor ez azt mondja, hogy daczára annak, hogy más alkotások is szükségesek és sürgősek, de vigyázzunk, ez legyen az első, ennek nagy hordereje \an. De mindez semmi. Kerestük tehát a feleletet, a melyet 1898-ban kellett volna megadni, hogy mik azok, a mik a mi jogos törekvéseinknek útját állják. És mit mond erre a pénzügyi bizottság jelentése? Azt mondja: »Már eleve el kell utasítanunk minden olyan törekvést, a mely a készfizetések végrehajtását akár kompenzáczionális objektummá akarná tenni, akár bármi feltételhez kötné, a mely a két kormánynak erre vonatkozó álláspontjától eltér«. T. képviselőház! Nagy horderejű kijelentés ez, ismétlem. E felett nem lehet olyan könynyen napirendre térni. Azért engedje meg nekem a t. ház, hogy kellő rövidséggel ennek a kijelentésnek a horderejót egy kissé megvilágíthassam. (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon.) Mit mond ez a kijelentés? Ez azt mutatja, hogy az önök által dédelgetett 1867-es alapon a mi kezünk saját érdekeink szempontjából meg van kötve. (Igaz! TJgy van! a szélsobaloldalon.) Mutatja azt, hogy az osztrák kormánynak a mi életerőink irányításában keze van, ereje van, és különösen mutatja azt, hogy még saját kormányférfiaink nyilatkozatának komolyságára sem adhatunk semmit, hacsak ugyanannak komolyságát az osztrák minisztérium nagylelkűen meg nem erősiti. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Mert ha nem igy volna, akkor olyan komoly férfi, mint t. barátom, az előadó, és olyan komoly testület, mint a pénzügyi bizottság, nem ragadtatná magát olyan kitételre, hogy kompenzácziós objektummá akarják esetleg tenni azt, hogy saját törvényen alapuló jogainkat érvényesítsük. De többet jelent ez, t. képviselőház. A melyik perczben azt mondja ez a testület, hogy fél, hogy kompienzácziós objektummá teszik, ez a legnagyobb bizonyíték arra nézve, hogy Magyarországnak ez éltető kérdése, ettől elállanunk nem szabad, ezt követelnünk kell. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon,) Igaz, hogy azt mondták a pénzügyi bizottságban, — azt hiszem, jogom van előhozni, mert ott minden nyilvánosan megy — hogy hiszen már a valutarendezésnek mindazok a hatásai nagyobb részben bekövetkeztek; de ezt az sem hihette, a ki mondta, én sem hiszem, egyikünk sem hiszi. Lukács László pénzügyminiszter: Mindenki hiszi! Komjáthy Béla: Számítottam az igen t. miniszter urnak erre az ellenmondására. De akkor miért méltóztatott beleegyezni abba, hogy ez a kitétel belejöjjön a pénzügyi bizottság jelentésébe? Sőt tovább megyek. Nem a miniszter urat idézem, hanem az ott elhangzott hangok másikára emlékezem vissza. Azt mondta