Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-446

16 H6. országos ülés 190í június 23-án, csütörtökön. természetesen pótolni kellett, a mi csak intézményekkel és alkotásokkal volt lehető. Mert nem lehetett az állam fejlődését megakasztani, sőt azt előre kellett mozdítani. Igaz, hogy itt is nem a mi érdekeink által megszabott mérték volt az irányadó, hanem hozzá voltunk kötve a gazdagabb Ausztriához, és a mint államjogilag ebbe a béklyóba voltunk kötve, az alkotások tekintetében is ez a megkötöttség bizonyos mértékben tovább ment, mint a mennyire jól felfogott érdekünkben ezt engednünk kellett volna. De növekedett az alkalmazottak száma. Már a 70-es években is voltak, a kik figyelmeztették a kormányt erre. Pedig az nagyon régen volt. Hány esztendő telt el azóta. Mondom, már akkor figyelmeztették a kormányt, hogy tartson határt az alkalmazottak száma szempontjából, ne szaporítsa tovább az alkalmazottak számát. De nem akarom a t. házat azzal untatni, (Halljuk! a szélsöbaloldalon.) hogy elejétől fogva végig kimutassam, miként fejlődtek a dolgok; csak a legutóbbi idők tanulságát tartom szükségesnek kifejteni. így pl. 1900-ban maga a pénzügyi bizottság előadója, nagyon helyesen, korrektül, jelentésében rámutatott arra, hogy a személyi kiadások állandó és tetemes emelkedése nagy bajt rejt magában, és rámutatott annyival is inkább, mert ez az emelkedés nem uj intézménynek életbeléptetésében, hanem abban a szertelen vágyban, hogy szaporítsák a hivatalnokok számát, nyert kifejezést. (Igaz! a szélsöbaloldalon.) Ezt adja elő a pénzügyi bizottság jelentése. Pedig legyünk tisztában azzal, hogy mi az a pénzügyi bizottsági jelentés? Az nem ám Neményi Ambrus t. képviselőtársunk véleménye egyedül, ahhoz hozzá kell járulnia a pénzügyi bizottságnak, ott a többség tagjai vannak nagyobb számban, hozzá kell járulni az ellenzéknek, de hozzá kell járulni magának a kormánynak is. Mikor tehát a kormány tudtával, beleegyezésével, a többségnek tudtával és akaratával — mert rendesen el is fogadják ezeket a jelentéseket — 1900-ban igy nyilatkozott a pénzügyi bizottság, akkor a másik esztendőben mivel találkozunk ? Csaknem 9 millió koronával emelkedtek megint a személyi kiadások. Igaz, hogy ezen esztendőben az állategészségügy államosittatott, azonban ez magában ezt a nagy változtatást még nem idézte volna elő. De akkor a pénzügyi bizottság még inkább megijedt a szemőlyszaporitások nagy mérvétől és — méltóztassék utána nézni, feljegyeztem — még azt is kimutatta, hogy rövid négy esztendő alatt, 1896-tól 1900-ig a 29.224 személyt tevő alkalmazottaknak száma felrúgott 40,540-re és a 49'5 millió költség felemelkedett 801 millióra. Ámde még itt sem álltunk meg. Hiába volt minden figyelmeztetés, mert 1900-ban a személyszaporitás ismét 2256, és a mostaniban ä szaporulat 2670. Ezekből meggyőződünk arról, hogy csak a tavalyi esztendőben 30 millió koronán felüli a személyi kiadások emelkedése* Hova fog ez vezetni, t. képviselőház? Erre szeretnék én egyszer választ kapni. Figyelmeztetem is a t. képviselőházat, vigyázzunk, hallgattassunk el minden uj igényeket, mert higyjék el nekem, hogy a nagy küzdelem árán megszerzett pénzügyi egyensúly már megingott és ha igy megyünk tovább, igen nagy bajok fognak bekövetkezni. El merem mondani azt, hogy daczára annak, hogy évekkel ezelőtt nagy pénztári készletekkel dicsekedtünk, ma már benne vagyunk a deficzitben. (Igaz! JJgy van! a szélsöbaloldalon.) Ezért azt hiszem, hogy pártkülönbség nélkül követelnünk kell, hogy a személyszaporitás terén álljunk meg, a létező erőket igyekezzünk kihasználni, az ujabb alkotásoknál a most létező erők tudását használjuk fel, de tovább menni nem lehet. Hiszen nincs a világtörténelemben példa arra, hogy annyi legyen az eltartott a népesség arányához képest, mint a mennyi nálunk és ne felejtsük, hogy az összes kiadásokat ennek a szegény magyar földnek kell viselnie. És ha mi ennek útját nem álljuk, akkor, beszéljünk nyiltan, nem fogjuk elkerülni az adóemelés szükségességét. Lovászy Márton: Máris emelik! Komjáthy Béla: Tényleg igaza van t. képviselőtársamnak, a betegápolási adót máris 3 százalékról 5 százalékra emelték. Ne tessék azt olyan könnyen venni, mikor én azt mondom, hogy az adóemelés szüksége be fog állni, mert azokat a kiadásokat mégis csak fedeznünk kell. Ez minden földműves államban a világon igy volt, a hol minden közszolgáltatás leginkább a földre van bazirozva, de a legveszedelmesebb Magyarországon, mert a mi adórendszerünk olyan, hogyha ezen rendszer alapján fogjuk az adót emelni, akkor a kis exisztencziát, a mely egyedül van hivatva az országot megmenteni, a tönk szélére juttatjuk. Pedig arra még kilátásunk sem lehet, a pénzügyminiszter ur egyáltalában nem akar biztatni bennünket, hogy az adóreform terén előre fogunk lépni, sőt ellenkezőleg, a pénzügyi bizottság jelentéséből látjuk, hogy inkább el akar terelni bennünket attól, hogy az adóreformot sürgessük, mert előhozza, milyen költséges és mintegy megfenyeget, hogy nagy jövedelmi csökkenéssel is jár. Engedje meg a t. ház, hogy ha én épen azért, mert ennek a pártnak ez a meggyőződése és ennek alapján követelése, hogy az adóreform bekövetkezzék, az adóreform kérdésére, habár rövid, történeti visszapillantást teszek. (Halljuk! Halljuk!) Hogy milyen a mi adórendszerünk, annak megítélését már a régebbi időban az mutatja, hogy már Lónyay 1870-ben súlyosnak és igazságtalannak mondotta. De még sem megyek oly messzire, hanem egy hiteles tanura hivatkozom, Lukács pénzügyminiszter