Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-446

12 446'. országos ülés 1904 június 23-án, csütörtökön. maradnunk és legszebb vágyainkat is csak a törvény korlátai között létező alkotmányunk alapján akarjuk megvalósítani. (Helyeslés a szélsöbáloldalon.) Nekünk tehát az a feladatunk, hogy az itt elmondandó kritikával is igyekezzünk a nemzetet felvilágosítani és rábírni arra, hogy azt a hatalmat a mi kezünkbe adja. S ennek két útja van: az egyik útja az, hogy megmutassuk a kivihetetlenség tanának tarthatatlanságát; a másik útja az, hogy világosítsuk fel a népet arról, hogy az a kormányzati irány, a mely uralkodik, e hazára vészes és káros. (Igaz! TJgy van! a szélsöbáloldalon.) Ezeket az igazságokat itt felhozni sohasem felesleges, mert mindaddig, a mig ezeket a czélokat el nem érjük, t. i., hogy a nemzet tudja, hogy sorsa önkezébe van letéve, jobb jövő fordulását ez a nemzet nem várhatja. T. képviselőház! Mi itt megmaradunk a legalitás terén, mi a törvények alapján állunk, mert a mely perczben arról letérnénk, tudjuk azt, hogy a fejedelemnek is megadnók a lehetőséget arra, hogy szintén letérhessen, pedig ennek kitenni sem őt. sem a nemzetet hajlandók nem vagyunk. (Helyeslés a szélsöbáloldalon.) Ha már most ezek előrebocsátása után át akarok térni a mostani politikai irányzat bírálatára, azt hiszem, csak ismételnem kell azt, a mit az indemnitásnál szintén a párt megbízásából és nevében elmondottam, hogy t. i. mi egyetlenegy kormányt sem tartunk olyannak, hogy az országot helyes irányban vezesse, a mely az 1867-es jogalapon áll. De tovább megyek és elmerem mondani, hogy 1867-től még nem volt kormányunk, a mely az általunk rossznak, helytelennek tartott alapot inkább kiszélesíteni igyekezett volna, mint a Tiszakormány. (Igaz ! TJgy van! a szélsöbáloldalon.) Hiszen legyünk őszinték, t. képviselőház, mi belátjuk azt, hogy a mostani miniszterelnök ur mintegy tetszeleg magának azzal, hogy ő egész nyíltan az 1867-iki kiegyezésnek szélesbitésére törekszik, minden irányban valóságos merészséggel és még azon mértéken is túl, a melyet az 1867. évi XII. t.-cz. megkövetel. Hiszen, t. képviselőház, csak a legutóbbi eseményre hívom fel a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbáloldalon.) Ismerjék el önök ott a túloldalon, hogy az a merészség, az a tetszelgés, a mely a miniszterelnök ur mostani felszólalásából kitetszett, még önöket is megdöbbentette. (Felkiáltások a szélsöbáloldalon: Kellett!) Babó Mihály: De azért megszavazták! Komjáthy Béla: Az a nyilatkozat, a melyet ő a diplomácziai nyelv használata tekintetében tett, nemcsak azokat a vágyakat, azokat a törekvéseket sértette meg, a melyeket mi képviselünk, hanem azt is, a mit minden magyar ember lelkében érez. De ellentétben áll ez egyszersmind az 1867 : XII. t.-cz. alapgondolatával is. (Igaz! Ugy van! a szélsöbáloldalon.) Nézzük meg, mi volt annak az 1867 : XII. t.-cz.-nek az alapgondolata? Nem a magunk nézetét akarom elmondani, mert akkor mi nagyon furcsa alapgondolatot látnánk; én elfogadom azt az alapgondolatot, a melyet önök ott a túloldalon, a 67-es alap képviselői és támogatói, annak mondanak. Azt mondják, ennek alapja a paritás, mert két független állam teljes államjogi egyéniségének megóvása mellett némely intézményeknek közösen való elintézésére törekszik. Hiszen önök minden alkalommal tiltakoztak azon feltevés ellen, mintha ebben a törvényben Magyarország inferioritásba jutott volna és ha az igaz, akkor nem lehet egyebet követelni, mint azt, logicze, hogy mindkét állam egyénisége paritásosán minden intézményben kifejezésre jusson. (TJgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) A diplomácziai nyelv a paritás szempontjából nem lehet más, mint a közös, és pedig ugy az Ausztriában lévő hivatalos nyelv, mint a magyar államban lévő hivatalos nyelv; sőt ki kell emelnem azt is, hogy a magyar nyelvnek annyival inkább kell a jogát reklamálnunk, mert vannak olyan diplomácziai külügyek, a melyek egyáltalában véve nem közösek a szomszéd állammal, Ausztriával, már pedig nem hiszem, hogy olyan külügyi kérdésekben, a melyek csak kizárólag Magyarország külügyei, bárki, még a táloldalon is, vitatni merné, hogy abban a magyar hivatalos nyelven kivül más nyelv uralkodhatnék, (Helyeslés a szélsöbáloldalon.) mert ha eddig ez a helytelen gyakorlat megvolt, hogy a diplomácziánál a német nyelvet használták, ez a gyakorlat tűrt volt, mert az ellenkezik a törvénynyel és ellenkezik főkép Magyarország önérzetével és hatalmával. Én nagyon szegy élném, ha a magyar parlamentben a magyar nyelv hatalmát védenem kellene; nagyon restelném, ha szükségét látnám annak, hogy ennek bővebb bizonyításába bocsátkozzam. Azonban engedje meg a t. ház, hogy nem bizonyításul, hanem azért, hogy megvilágítsam, miképen gondolkoznak épen azok az urak, a kik a 67-es jogalapon állanak, egy történelmi tényre akarom a figyelmet felhívni, a melynek tanúsága szerint épen azok a hivatott tényezők sokkal eró'sebb állást foglaltak el a hivatalos nyelv magyarázatában, mint akárki ezelőtt. Nem megyek messzire példákért, hanem rátérek a magyar állam integráns részét képező Horvátországban történtekre. Horvátország, tudjuk azt, milyen messzemenő követelésekkel lépett fel a magyar állammal szemben azért, hogy az ő nyelve ott tiszteletben tartassák, a melyre nézve Horvát-Sziavon-Dalmátország területére a hivatalos jelleg ki van mondva a törvényben. Midőn ők még 1887-ben a törvény keretén túl is akarták az ő jogaik érvényét kiszélesíteni, a magyar regnikoláris küldöttség tagjai komoly megfontolás után a következőképen nyilatkoztak (olvassa): »Érthetőnek, tehát helyesnek tartja