Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-451

i51. országos ülés Í.9Ö4 június 30-án, csütörtökön. 129 nem leszünk. Mert ne hintsünk port a szemünkbe, ismerjük el azt a szomorú tényt, hogy a hitelügyi mizériák nagy része, fájdalom, azon körülménynek is tulajdonitható, hogy a személyi hitelképesség ez ország számos vidékén a kisbirtokosok közt igen r alacsony színvonalon áll. (Igaz! Ugy van!) És itt határozottan a szövetkezet, de a jól vezetett, jól szervezett szövetkezet az, a mely emelheti a kölcsönre szorult kisbirtokos osztály szellemi és erkölcsi nívóját és azzal megadhatja a személyi hitelnek igazi, biztos alapjait. (Elénk helyeslés.) Én azt hiszem, a legnagyobb hiba és legnagyobb tévedés a szövetkezeti ügyet a hitelintézetek más nemeivel, mondjuk, elsősorban a takarékpénztárakkal ellentétbe vinni és szembeállítani. Én azt hiszem, az egész országra nézve ezeket a kérdéseket közmegnyugvásra és minden érdekelt faktor minden jogos igényét kielégítve csak ugy fogjuk megoldhatni, ha a szövetkezetek és a nagyobb takarékpénztárak között benső' viszony fog kifejlődni. Igaz, ez nem fog a takarékpénztáraknak valami exorbitáns osztalékokra módot nyújtani, de ha látjuk azt a, helyzetet, hogy az ország nagy részében minden kicsiny, jelentékenyebb vidéki góczponton, minden vidéki városkában milliomokban halmozódnak össze a betétek és azok természetüknek megfelelő egészséges elhelyezést alig tudnak találni, vájjon a takarékpénztárak jól felfogott érdekében nem volna-e helyesebb, ha ezen pénzbőséget arra használnák fel, hogy ők lássák el a körülöttük lévő falusi hitelszövetkezet hitelszükségletét, lehet, hogy mérsékeltebb nyereség mellett, de sokkal biztosabb elhelyezés mellett, jóval kevesebb bajjal, jóval kevesebb költséggel? (Zaj és felkiáltások a szélsöbaloldalon: Az drága pénz!) Én, t. ház, ebben látom a kérdés távolabbi fejlődési végpontját. Nagyon sok közbeeső akadályon kell átmennünk, átküzdenünk magunkat, a míg valóban ideérkezhetünk. Ma még magának a betéti kamatlábnak magassága is jelentékeny akadályául szolgál ennek az ügynek, kivált az ország keleti részében. Ma még csak az ország nyugati részén lévő nagyobb takarékpénztárak szokták meg azt, hogy olyan kamatlábviszonyokkal számoljanak, a melyek ezzel az üzleti összeköttetéssel csakugyan megférhetnek, de a fejlődés iránya ez kell, hogy legyen, és én azt hiszem, az előrelátó kormányzati politikának ezen fejlődés útjából kell az akadályokat elhárítani és mindenkinek, a ki az ügyet igazán szivén viseli, oda kell törekednie, hogy a takarékpénztárak és a szövetkezetek megértsék egymást és igyekezzenek megtalálni, előkészíteni az összhangzó, egymás érdekeit kielégítő működés feltételeit. (Helyeslés a jobboldalon.) De ezenkívül fenmarad még egy külön, nagyfontosságú része a kisbirtokosok hiteligényeinek, a mely — én is azt hiszem, — specziális gondozást igényel, és ez azon hiteligények kérdése, a melyek birtokvásárlásokkal állanak KÉPVH, NAPLÓ. 1901 1906. XXVI. KÖTET. kapcsolatban. Az országnak azon részein, a hol szorgalmas, életerős, takarékos, igyekvő és gazdaságilag ambicziózus nép lakik, minduntalan látjuk a birtok vásárlások proczesszusát. Ugyanezen jelenségek, fájdalom, más vidékekén nem jelentkeznek, de némi analógiával ezekkel beállanak a nagy megterhelések egyes kisbirtokokra nézve a családokban beálló osztozkodás és egyes örökösöknek kifizetése következtében. Ugy az egyik, mint a másik esetben a kisbirtokos vagyona tőkeértékének túlnyomó nagy nagy részével tartozásba jut és meg van terhelve kedvező esetben 8—10, kedvezőtlenebb esetben — ha minden költséget hozzáveszünk — még magasabb perczentü adóssággal. Ennélfogva én azt hiszem, t. ház, hogy a magyar birtokpolitikának — és ha kiszabadítjuk magunkat bizonyos teoretikus sablonok spanyol csizmáiból, a jól felfogott telepítési politikának — a kulcsa itt rejlik, hogy ezen birtokszerzéssel kapcsolatos adósságnál mentsük meg a kisbirtokost azon nyomasztó kamattehertől, a mely alatt ma nyög és nagyon sok esetben elvérzik. (Általános helyeslés.) Méltóztassék megnézni minálunk és a külföldön, a mai modern társadalmi viszonyok között milyen óriási anyagi erőfeszítéseket kell egy államnak tenni, hogy megvalósítsa azt a bizonyos sablonszerű típusát a telepítéseknek, a mely bevált a múltban a jobbágyság idejében s a mely abban állott, hogy egy községet állami hatalmi eszközökkel felállítsunk egy ezelőtt lakatlan területen és benépesítsük más vidékekről odahozott lakossággal. Milyen óriási munkával és költséggel milyen csekély eredményt lehet elérni, holott szemeink előtt folyik egy másik proczesszuB. Hajókat bocsát ki számos község a szomszédos nagybirtokokra, megveszi azokat, megtelepül ott minden előfeltételével a sikernek és az államnak aránytalanul kisebb erejébe kerül a kamatlábviszonyokon segíteni és megmenteni őket attól, hogy váltókolcsönt vegyenek igénybe (Helyeslés.) és teremteni egy olyan nemét a telepítési kölcsönnek, egy olyan kölcsönadási típust, a melylyel ezeken a bajokon segíteni lehet. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Én azt hiszem, t. ház, ezen hármas irány az, a melyben a kisbirtokosok hiteligényeinek fokozatos fejlesztésére és javítására törekednünk kell: hozzáférhetővé tenni a jelzálogüzletet, fejleszteni a szövetkezeti kölcsönt és megteremteni ezen kivételes kölcsöntípust telepítésekre, parczellázásokra és más birtok vásárlásokra. (Helyeslés a jobboldalon,) Ezek után, t. ház, egy másik nagyfontosságú kérdésre legyen szabad áttérnem, tudniillik arra a témára, a melyet Vietoris Miklós t. barátom, mint ezen ügynek igen alapos ismerője, tárt fel a képviselőház előtt. Igaz, az én t. barátom elsősorban a felvidéki viszonyokról s különösen az úgynevezett tót nemzetiségi kérdésről beszélt, a melynek ő az életből alapos ismerője, És meg kell jegyeznem mindjárt, hogy 17