Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.
Ülésnapok - 1901-442
M2. országos ülés 190$ június 18-án, szombaton. 291 lánosságban a részletes tárgyalás alapjául, nemcsak a magam, hanem azon párt nevében is, melyhez tartozni szerencsém van. Elfogadom annál inkább, mert daczára sok hiányainak, mégis ezt a tősgyökeres magyar elemet iparkodik erősíteni, a melyről, fájdalom, elmondhatjuk, hogy eddig talán a legmostohább elbánásban részestilt. Mert az a rideg elzárkózottság, az a hozzáférhetetlenség, az az önkényuralomhoz nagyon hasonló viselkedés, a melynek alá vannak vetve azok a szegény vasúti alkalmazottak a felsőbb hatóság részéről, engedjen meg a t. miniszter ur, nagyon közel áll a gőghöz és a felfuvalkodottsághoz. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nem lehet csodálni, ha a kötelességek folytonos követelése, a jogok folytonos megtagadása és a véghetetlen nagy felelőséggel járó idegrontó munka elkedvetlenedést, elkeseredést szült a vasúti alkalmazottaknál. Ezek a viszonyok eredményezték azt a sajnos és mindenesetre nem helyeselhető és elitélendő, de egyáltalában nem csodálandó, nem meglepő kitörést, melyre a vasúti alkalmazottak a legközelebbi múltban kénytelenek voltak ragadtatni magukat. Midőn a törvényjavaslatot elfogadom, képviselői kötelességemhez hiven bátor vagyok a t. ház engedelmével ugy a javaslat némely általam észlelt hiányaira, mint különösen a vasúti igazgatás néhány hiányaira, mondhatnám félszegségeire, helyesebben visszaéléseire ugy a t. ház, mint a t. kereskedelemügyi miniszter ur szíves figyelmét felhívni. A javaslat hiányait én három főpontban látom kicsúcsosodni: nevezetesen a lakbér rendezés kérdésében, másodszor azon bizonyos csillagokban vagy keresztekben, a melyek az előléptetést megakadályozzák bizonyos fokon, harmadszor a protekczió törvényes szentesítésében. A mi a lakbérrendezést illeti, azt nagyon szépen és bőven megtárgyalták előttem szólott t. képviselőtársaim és maga a miniszter ur is közvetlen előttem; azonban pár szót mégis kénytelen vagyok hozzászólani, mert hogy ha én ezt a lakbérrendezést egybekapcsolva veszem figyelembe az egész fizetésrendezéssel, őszintén megvallom, hogy arra a meggyőződésre kell jutnom, hogy az tulajdonkép csak porhintés akar lenni. A mit az állam egyik kezével ad, azt a másikkal elveszi. Felemeli a fizetéseket és leszállítja sok helyütt a lakbéreket. A mint azt a pénzügyi bizottságban egyik képviselőtársam igen helyesen kifejtette, 12 év lefolyása alatt az egész fizetésrendezés jlluzóriussá válik a lakbérek leszállítása révén. Én megengedem, hogy az államra nézve előnyös, de^a vasúti alkalmazottakra nem lehet helyes. Én nem tudom megérteni, miféle statisztikából méltóztatott meríteni azt az impulzust, a melynél fogva a legtöbb helyen leszállítják a lakbéreket. Ne méltóztassék azt hinni, hogy a lakbérviszonyok a vidéki városokban az utolsó évtizedek alatt nagyon javultak. Ellenkezőleg, én meg vagyok róla győződve, hogy a t. miniszter ur épen oly jól tudja, hogy a lakbérviszonyok rosszabbak ma, mint 20—25 évvel ezelőtt. Az is kétségbevonhatlan, hogy az államhivatalnokok, nemcsak a vasútiak, a többiek is, lakbér tekintetében sokkal nehezebb helyzetben vannak a vidéki városok túlnyomó többségében, mint a fővárosban, mert itten oly lakást kapnak, a milyet akarnak, a vidéki városokban meg kell elégedniök olyannal, a minő van, és azért is két-háromszoros árt kell fizetni, Budapesten, Kassán, Fiúméban, a főbb gőezpontokon, a bérleti rendszer mellett épülnek bérházak, nagy a konkurrenczia, ellenben az alföldi vidéki városokban nincs lakbérrendszer, ott családi házak vannak és maguk az illető tulajdonosok laknak benne, akik nem szívesen adják lakásukat bérbe, csakis abban az esetben, ha az a szegény hivatalnok erején felül, méregdrágán fizeti meg azt a lakást. Ily körülmények közt egyáltalában nem értem, honnan méltóztatott meríteni azt az impulzust, hogy éppen ezekben a kisebb vidéki városokban méltóztatott a lakbért leszállítani. Azt nem fogadhatom el argumentumnak, a mit fel méltóztatott hozni, hogy a vasutaknál a lakbér rendszere most már egyenlő lesz a többi állami alkalmazottakéval, az állami tisztviselőkével, tehát ők se kívánjanak többet, mint a mennyit az állami hivatalnokok kapnak, elégedjenek meg ők is annyival. Erre csak azt vagyok bátor mondani, hogy azoknak az állami tisztviselőknek sem elég, azok is csak kinlódnak azzal a lakbérrel. De meg a nélkül, hogy legkisebb szándékom is volna más állami tisztviselők funkczióját, munkálkodását lekicsinyelni, de már engedelmet kérek, mégis csak óriási különbség van a vasutas szolgálata és annak a más állami tisztviselőnek szolgálata között. Már maga az az éjjeli munka, — különösen a forgalmi szolgálatot teljesítőkről beszélek, hisz ezek vannak többségben — a mely beleesik a 24 órás szolgálatba, az a hivatalnoknak minden izmát, minden idegét, minden pillanatát, egész eszét igénybe vevő folytonos munka, hogy biztosítva legyen a vasúti szolgálatnak gyors és pontos lebonyolítása, azután az az óriási felelősség, a mely megvan ezeknél a vasúti alkalmazottaknál: mind nem hasonlítható össze annak a más tisztviselőnek munkájával, a ki kitölti reggel 8-tól, vagy mondjuk 9-től a délután 2 óráig tartó hivatalos órákat, azután pedig teljesen szabad, Ha ez alatt el tudja végezni munkáját, jó, ha nem tudja elvégezni, van restanczia és azután egy vagy két hónap muiva az a törvényszéki elnök vagy az a järásbiró ideiglenes személyzetet alkalmaz, a mely elvégzi a restancziát. "Ez a vasutaknál mind nincs igy. Azután az az óriási felelőség. HiszeD ha az az aljárásbiró, vagy az a törvényszéki biró — mondjuk — nem egészen az igazságnak megfelelő Ítéletet 37*
