Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-442

292 442. országos ülés 1904- június 18-án, szombaton. hoz, az még mindig kireparáltató felebbezés utján a másodfokú vagy harmadfokú bíróság által. Ha azonban a vasutas hibája folytán ki­ugrik a vonat, vagy összeütközik a másik vo­nattal, ha akár a t. miniszter ur fejét, akár az én fejemet vágja el a kocsikerék: engedel­met kérek, azt a fejet semmiféle appelláta, semmi­féle másodfokú fórum nem fogja visszahelyezni a nyakra, nem fogja azt visszaragasztani a he­lyére. Ilyen óriási felelősség mellett, ha a vas­utasoknak a lakbérkérdésben valami kevéssel több előnyt nyújt az állam, mint a többi állami hivatalnokoknak, azt hiszem, ebből valami világraszóló nagy veszedelem nem származhatnék és én meg vagyok róla győződve, hogy maguk az állami hivatalnokok sem tekintenének irigy­kedéssel azokra a szegény vasutasokra. De kü­lönben is a legigazabb az, hogy ez az intéz­kedés már szerzett jogokat sért. Ezek a hiva­talnokok, ezek az alkalmazottak azok mellett a feltételek mellett léptek szolgálatba, a melyeket az állam felállított. Ugyanez áll, a mint bátor voltam jelezni, ennek a javaslatnak második nagy hiányára is, t. i, azokra a bizonyos csillagokra, azokra a bizonyos keresztekre, a melyek megakadályoz­zák az előmenetelt bizonyos ponton. Ez épen ugy sért szerzett jogot, mint a hogy szerzett jogot sért a lakbérleszállitás. Mert én meg­engedem, hogy az államnak joga van feltétele­ket állítani fel és ezen feltételek mellett fel­állított hivatalokra vagy állásokra pályázatot hirdetni és azokra alkalmazni azokat, a kik folyamodnak. De ez kétoldalú szerződés: az egyik oldalon áll az állam a maga feltételeivel, a másik oldalon pedig az a fél, a ki ezen fel­tételek elfogadása mellett az ő személyes szol­gálatait ajánlja fel. Ha áll az, hogy ez két­oldalú szerződés, — a mint áll is, hogy ilyen — akkor az államnak nincs joga egyoldalulag meg­bontani azt a szerződést, nincs joga hátrányosabb követelésekkel állani elő. Előnyösebbé teheti a szerződést akár az állam érdekében, akár a szolgálat érdekében, akár méltányosságból, de hátrányosabb feltételekre szorítani már alkalma­zásban lévő tisztviselőit, alkalmazottait: ezt én méltányosnak, igazságosnak nem tartom. Áz ón szerény véleményem szerint az lett volna helyes és az felelt volna meg az osztó­igazságnak, hogy ha ebben a javaslatban kimon­datnék, hogy ugy a lakbérrendezés, mint az a bizonyos csillag-história az előléptetés terén csak azokra fog vonatkozni, a kik ezután lépnek az államvasutak szolgálatába, ellenben, a kik az állam által előbb felállított feltételek mellett azon biztos tudatban léptek az államvasutak kötelékébe, hogy bizonyos idő múlva, mondjuk, egy G00O koronás állást biztosithatnak maguk­nak, most pedig ezen csillag-rendszer folytán talán egy 3200 koronás állásban rekednek meg, azokra ezen rendelkezés nem vonatkozik; mert ez sem méltányos, sem igazságos nem lenne. Erre nézve kérek intézkedést a törvénybe felvenni, mert nézetem szerint egyedül ez felelne meg az osztó-igazságnak. (Helyeslések a sgélsöbaloldalon és a néppárton.) Azt az argumentumát sem fogadhatom el a t. kereskedelemügyi miniszter urnak, hogy ezek mellett a feltételek mellett is túlnagy a tolongás az államvasuti állásokra, és azon argu­mentumot, midőn azt méltóztatott mondani, hogy az államvasutak nem is jövedelmeznek annyit, a mennyit kellene, hogy tehát az üzleti szempontot is figyelembe kell venni. Hogy olyan nagy a tolongás, hogy százan és ezren iparkod­nak még a legalacsonyabb állásokba is bejutni, ez nem azt mutatja, igen t. miniszter ur, hogy az illetők valami rettenetesen szeretnék a vasúti állásokat, vagy az igazgatóságot, hanem azt, t. miniszter ur, hogy, fájdalom, ebben az országban igen nagy a szegénység, a pauperizmus. Nem­csak ilyen vasúti állásokra, a melyek nem szolgai állások, de a legalacsonyabb állásokra is százá­val pályáznak az emberek. Hogyha egy végre­hajtói állás megüresedik, pedig abba csak nem szerelmes senki, száz és száz ember pályázik rá. Vagy ha Budapesten egy házmesteri állás van üresedésben, ügyvédek iparkodnak azt elnyerni, nem azért, mintha szeretnék, hanem mert kény­telenek vele. Azt mondják, hogyha az állam már elvette mindenünket, hát tartson is el. A szegénység már oly fokra hágott, hogy a kisiparos, a kisgazda, a kiskereskedő nem tud megélni, hanem az államhoz megy, hogy az adjon neki kenyeret. Gyermekeiket pedig mind a tudományos pályára adják, és azért olyan nagy a tolongás még a vasúti állások elnyerése körül is. Harmadik nagy hibája ennek a javaslat­nak az, hogy a protekcziót szentesíti. Én a protekcziónak sem elvben, sem gyakorlatban ba­rátja nem lehetek és nem is vagyok. Tudom, hogy milyen kellemetlen az magára a t. mi­niszter úrra is, és kellemetlen sok másra; de nem ez a főpont, hanem hogy ez a protekcziós rendszer többnyire igen sok visszaélésre vezet. És ez eredményezi azt az elhidegülést, elidege­nedést, sőt bátran ki merem mondani, azt az elkeseredést a vasúti alkalmazottak között. Mert, t. miniszter ur, ha fölállítunk egy elképzelhe­tetlen teóriát és azt mondjuk, hogy minden ember tökéletes, kezdve az igen t. miniszter úr­tól le a legutolsó bakterig, és ha ez a teória megáll, akkor meg vagyok róla győződve, hogy a jók közül a legjobb, a kitűnők közül a leg­kitűnőbbek fognak alkalmaztatni és előléptetni, mindenkor csak a szolgálat érdekében. Csak­hogy mindnyájan gyarló emberek vagyunk, ilyen ideális állapot pedig nem fog bekövetkezni soha, mig a világ világ lesz. De meg különben a t. miniszter urnak a feje sem káptalan és nem is ismerheti a majdnem 40,000-re rugó óriási alkalmazott seregét. O tehát informá­cziókra van szorítva; itt pedig tág tér

Next

/
Oldalképek
Tartalom