Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-427

50 fó7. országos ülés 190Í tagja, a költészetünk egén is egyik ragyogó csillagként tündöklő Kölcsey Ferencz már régeo, még az 1820-as években, midőn még el volt nyomva a sajtó is, a szólásszabadság is korlátozva volt, megírta már még most is hires költeményét : «Fejedelmünk hajh, vezérünk hajh! Magyar tok gyászban ül, Még leng a szellem tőletek S már lelke sem hevül.« Maga e lángszellemii költemény, mint irodalomtörténetileg konstatálva van. ugy Íratott eredetileg, hogy: »Rákóczi hajh, Bercsényi hajh, magyartok gyászban ül«. Azonban az akkori czenzura nem engedte meg ezt a két nevet nyíltan említeni és meg kellett Kölcseynek azt ugy változtatni, hogy: »Fejedelmünk hajh, vezérünk hajh». Továbbá abban a költeményben fájdalmasan emliti: »De bujdosóknak sírja te, Pontus határain, Nem leng egy sóhajtás feléd Hűv ének szárnyain«. Fájt már annak a tisztakeblü honfinak, Kölcseynek a lelke is azért, hogy az ő kora, a mely nem értette meg a Zrinji nagyságát, a mint egy más szép költeményben irta: » Völgyben ül a gyáva kor, s határa Szűk köréből őse saslakára Szédeleg, ha néha felpillant*, — fájt, hogy az ő nemzedéke — ismétlem — alig mert sóhajtozni, alig mert szót emelni Rákóczi és Bercsényi és a többi bujdosó társaik sírjának és hamvainak ügyében. Ez az óhajtás tehát visszavezethető meszszire, visszavezethető Kölcsey idejére, mígnem az alkotmányos éra helyreállván, a törvényhatóságok, elsősorban Zemplén vármegye, Rákóczi szülő vármegyéje megkezdette a kérvényezési és folytatta 1873-ban mindjárt 52 törvényhatóság. Azóta nem szűntek meg a kérvények felérkezni és ez a vágy mindig fel-fellobbant a nemzet háládatos szivében nagy hőseinek emléke iránt. Mikor még nem voltam tagja ennek a parlamentnek, Simonyi Ernő néhai tisztelt barátom által kértem ezt, ő meg is tette és hathatósan, melegen szólalt fel ezen ügyben.. Attól fogva pedig, a mióta tagja vagyok a parlamentnek, minden alkalmat megragadtam arra, hogy ezt az indítványt soha elaludni ne engedjem. (Éljenzés a szélsőbaloldalon.) Nem vindikálok magamnak azért ebben semmi érdemet, mert ez nekem kötelességem, és a mikor Rákóczi történetével annyi idő óta foglalkozom, ezt a forró vágyat hogyan fojthattam volna el magamban én és hogyne igyekeztem volna parányi erőm érzetének daczára is, hogy ez a vágy valahára teljesedjék? Legmájus 13-án, pénteken. utóbb, csak nemrégiben, a folyó év márcíius 8-án Szilágy vármegyének a hamvak hazahozatalára vonatkozó kérvénye tárgyalásakor emeltem fel csekély szavamat, miután erről az oldalról személyileg is provokálva voltam erre. Ekkor vázoltam tüzetesebben a Rákóczihamvak hazahozatala kérdésének történetét, mert hiszen története van már, oly régi ez. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azért most rövidebben szólhatok. (Halljulc! Halljuh!) Akkor azonban beszédemet olyaténképen fejeztem be, — és erre akarok a t. ház kegyes engedelmével röviden vonatkozni — hogy elmondtam, hogy annak a 42 esztendei, szerény bár, de ernyedetlen munkálkodásnak, a melyet az ő korszakának felderítésével és a hősöknek való történelmi igazságszolgáltatásával iparkodtam teljesíteni, hogy annak a szerény bár, de ernyedetlen munkásságnak a kedves és igen kegyeletes megkoszorúzása és általam hálával vett megkoszorúzása volt tavaly a Rákóczi-féle szabadságharczok kezdete 200 éves fordulójának megünneplése, a mikor ebben az országban minden igaz magyar ember ezen felbuzdult és az egész országban, elkezdve Késmárktól és Máramarosszigettől Pancsováig, és Pozsonytól, Soprontól Brassóig és Zágonyig minden jelentékeny helyen, sőt kis falvakban is tartattak szabadságharczi emlékünnepélyek, (Igaz! XIgy van! a szélsőbaloldalon.) itt nagyobb fénynyel, ott kevesebb tündökléssel, de egyaránt igaz, meleg hazaszeretettel. (Igaz! Ugy van!) En hálát adtam az isteni gondviselésnek, hogy megérhettem azt, hogy az ország a Rákóczi-kultusz mellett ily melegen nyilatkozott meg. De ugyané beszédem végén azt az óhajtásomat fejeztem ki, hogy szerény történetírói és történetkutatói immár 40 évet meghaladó pályámra a koronát az tenné fel, hogyha az isteni gondviselés azt is megérnem engedné, hogy a szent hamvak, Rákóczi Ferencz fejedelem hamvai Magyarországra, édes szülőföldjére hazahozatnának. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) A mikor ezt annyi időn, annyi évtizeden át követelve meg nem érhettem, nem gondoltam márczius 8-iki beszédemben, hogy a magyarok istene megadja még nekem azt az alkalmat, és pedig közel időben, hogy ezt megérjem. Épen azért én is rendkívüli örömmel üdvözöltem azt a legfelsőbb királyi kéziratot, a mely ugyan szerencsétlen időben tétetett közzé, magam is a vasúti sztrájk miatt vidékre szorulva olvastam, mások is sokan így voltak; de hiszen nem a szenzáczió dönt, hanem a hazafiúi, igaz kegyelet és hála érzése, a mely engem is lelkesített és a melyet, mint minden alkalommal, legrégibb és legbelsőbb óhajtásaim egyikének teljesítéséért, ezennel is kifejezek. (Élénk helyeslés.) T. ház! Nincs ideje annak, bár alkalom volna rá, hogy az akkori viszonyokról és arról, hogy mi mindent köszönhet Magyarország és a magyar nemzet Rákóczinak, bővebben beszél-