Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-427

Vll. országos ülés 190í jek; megírtam számos kötetemben, oda utalom azokat, a kik bővebbek iránt érdeklődnek. De hiszen immár minden magyar ember ismeri ebben az országban a nagy szabadsághősnek, annak a nemes, ideális jeliemnek a magyar nem­zeti lét megmentése körül szerzett halhatatlan érdemeit. (Igaz! Ugy van!) Elvégre megnyilatkozott a koronás magyar király is ugyanazon szellemben és értelemben, a melyben a ^magyar nemzet érez Rákóczi Ferencz iránt. És mikor, t. ház, TI. Rákóczi Ferencz, Erdély választott és Magyarország vezérlő fejedelmének, a legideálisabb, legnagyobb magyar szabadsághősnek emlékezete előtt a nemzettel összeforrva a korona, a király is meg­hajtotta zászlaját, azt én, megvallom, nagyon ünnepélyes és örvendetes körülménynek tartom, és lehetetlen, hogy én részemről is tiszta meleg szivből hálát ne szavazzak ezért a koronás királynak. (Elénk éljenzés.) Mindenesetre a leg­nagylelkübb, a legmagasztosabb fejedelmi tények közé tartozik ez. (Elénk éljenzés.) Én mond­hatom, mint historikus, a ki jól tudom, hogy nemcsak a Habsburg-család és II. Rákóczi Ferencz, de a Habsburg-család és az egész Rákóczi - család, — visszamenve kivált I. Györgyre, a linzi béke megalkotójára — évekig és évekig állottak szemben egymással annyi harczokhan a csatatéren, és épen II. Rákóczi Ferencz nyolcz éven keresztül mérte össze a maga és csapatai kardját az akkori ausztriai császári hatalommal. Tudvalévő, hogy ez az ideális nagy ember, a kinél többet ezért a nemzetért, mióta Magyar­ország áll, senki sem áldozott, (Igaz ! Ugy van!) hogy ez a nagy, az önzetlenségben felülmúlha­tatlan ember, a ki két izben is elutasította magától az odakínált lengyel királyi koronát, nem akarván szeretett hazáját otthagyni, mert jól tudta, hogy ha ő innen kiteszi lábát, a háború vezérei összevesznek és akkor könnyű lesz legyőzni a nemzeti ellentállást, megmondta József császár miniszterének, a ki neiri a leg­fényesebb feltételeket kínálta 1706-ban Érsek­újváron, hogy mondja meg József császárnak, a ki iránta mindig jóindulattal viseltetett, hogy az általa odakínált feltételek neki, Rákóczinak és családjának sokkal nagyobb előnyöket nyújta­nának, mint a választás alá eső erdélyi fejede­lemség, de hát én nem a családom emeléséért, nem koronák szerzéséért emeltem fegyvert, ha­nem a sarkaiból kiforgatott magyar alkotmány helyreállításáért, és én kész vagyok e mellett mindhalálig küzdeni és inkább számkivetésben, szegényen halni meg, mintsem erről és az én letett confoederationális eskümről megfeledkezni. Megmondta akkor neki Wratislaw udvari kan­czellár: Fenség, gondolja meg magát, Fenség még Francziaországban, ebben a bukott fejedel­mek azilumában fog valaha meghalni, czélozván Lesczinszky Szaniszlóra, Max Emánuelre, külö­nösen ez utóbbira. Rákóczi elmélázó szemekkel május 13-án, pénteken, 51 mondta: Lehet, gróf ur, igaza van, de nekem mindegy, én az eskümtől el nem térek, míg a magyar alkotmány teljes mértékben helyreál­lítva nincs, én addig nem alkuszom semmi áron, sem jutalmakért, sem bármiféle előnyös hely­zetért, mert ismétlem, nem magamért és csalá­domért fogtam fegyvert, hanem a magyar tör­vények helyreállításért. Wratiszlaw jóslata be is teljesedett, a mennyiben csakugyan Franczia­országba került Rákóczi mint száműzött, de nem ott halt meg, hanem — ex Turcia nulla re­demptio — az akkori felfogás szerint még rosz­szabb Törökországban. Végrendeletében, melyet Rákóczi barátaira, mint végrendeletének végrehajtóira bizott, duc de Mayne és comte de Toulouscra, XIV. Lajos fiaira, meghagyta, hogy őt dicsőséges anyjának, Zrínyi Ilonának hamvai mellé temessék el, a ki franczia protektorátus alatt Konstantinápolyban a Saint-Benoit templomban nyugszik. így ke­rültek Rákóczi hamvai azon dicsőséges asszony hamvai mellé, a kitől őt az élet még gyermek­korában elszakította, és börtönön, számkiveté­sen, harczokon keresztül utoljára csodálatosan egy idegen országban megint egymás mellé ve­zette, de immár csak holtan, az anyát és fiút. Tragédia ez, t. ház, a legfenségesebb tragédia, mely a legnemesebb sziveket, a magyar nemzet­nek legideálisabb mártírjait érte. (Igaz! Ugy van! a szélsöialoldalon.) A szatmári béke által neki nyújtott fel­tételek szerint, a mely békekötés azzal a szóval kezdődik, hogy: »fejedelem Rákóczi Ferencz« stb., minden czimei, rangjai, birtokai az ország­ban és az országon kívül biztosittatnak, ha le­teszi a hűségesküt, hogy többé fegyyert emelni nem fog II. József trónutódai ellen. Utóbb ettől is elálltak, mert hiszen maguk az osztrá­kok elismerik, még az ujabb történetírók is, hogy a legfelső hajaszálától úgyszólván a lábáig — igy mondják ők, tetőtől-talpig, mondja a magyar — lovag volt, tiszta gavallér, a kinek adott szava felért a legszigorúbb esküvel. Fi­gyelmeztették is, hogy lakhatik, ha tetszik, lengyelországi birtokain is, csak ígérje meg, csak lovagi paroláját adja, hogy többé harczot nem kezd a magyar alkotmányért, Ő az elvek embere lévén, nem tehette, nem tette, mert ismerte az akkori viszonyokat, hogy számosan lesznek, a kik, ha nem bírhatják is rá a fejedelmet a szatmári békének egészé­ben való megszegésére, a mint hogy nem is bír­hatták, legalább részletenkint csipegetik el a nemzet jogait, a mely nemzetet azután elaltatpi készültek, hogy feledkezzék meg magáról, hogy azután a régi terv szerint az összmonarchiába beolvaszthassák. Ő itt hagyván 1.200,000 holdnyi földbirto­kát, fényes várait, minden gazdagságát, sőt Bécsben internált két kedves fiát is, itt hagy­ván, feláldozván családját, feláldozván mindenét, 7*

Next

/
Oldalképek
Tartalom