Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-426

Í26. országos ülés 190k május 11-én, szerdán. 35 pedig abszolúte nem gondoskodott. Mig a dinasztia gondoskodott az őt fentartó katonai tisztikarnak igen magas erkölcsi tekintélyéről, az állam gondoskodott az állami hivatalnokok állásának erkölcsi tekintélyéről, és ezredéves alkotmányunk, a mely a nép vérébe átment, biztosította az összes megyei közfunkczionáriusok tekintélyét is: addig ezekről a községi jegyzőkről nem gondoskodott semmit, ezek ma is ugy csüngnek a levegőben, mint száz és száz év előtt Mohamed koporsója, Ha pedig a népnek gondolkozását vesszük, hát arról talán még jobb is volna nem beszélni, mert hiszen tény az, hogy ma Magyarország községeinek igen nagy többségében a jegyzők iránt nemcsak az elhidegülés, hanem sokszor valósággal az indokolatlan gyűlölet tüneteit is kell tapasztalni. És őszintén megvallom, hogy ez részben meg is magyarázható, mert hiszen az az egyszerű polgár ember ott a falun tulajdonképen alig látja az államhatalmat másban, mint a csendőrben és a jegyzőben, az államhatalom pedig nálunk bizony vajmi ritkán szokott az egyén jogos érdekeinek védőjeképen megnyilatkozni, hanem mindenkor csak a mindenható állami akarat érvényesülésében jut kifejezésre. Az a mindenható állami akarat igen gyakran ellentétbe jő az egyénnek sokszor igen jogos követeléseivel és érdekeivel s ezen állami akarat végrehajtója mindig az a községi jegyző, tehát az az egyszerű szegény ember a községi jegyzőt tartja ellenségének; elidegenedik tőle, sőt ez az érzése gyűlöletté is fajul és ez az elidegenedés és gyűlölet áthárul azután az állami élet minden más funkcziójára, sokszor olyanokra is, a melyeket nem az a jegyző teljesít, mert ő az államhatalom személyesitőjét látja a jegyzőben, a mely államhatalom mindig csak követel és vesz tőle, de adni bizony nagyon ritkán szokott. Ennek a következménye azután, hogy az állami intézkedések által előidézett minden ódium a szegény jegyző fejére hárul. A ki a nép gondolkozását ismeri, az nagyon jól tudja, hogy ha akármi történik is vele, a mi neki kellemetlen és kárt okoz, azért mindig a községi jegyzőt szidja, Ha a fiát elviszik katonának, nem a honvédelmi minisztert, hanem a jegyzőt szidja, legalább is azért, hogy miért nem húzott nagyobb sorszámot, mert akkor legalább póttartalékos lehetett volna a fia. Ha elviszik adóba az utolsó marháját, azért Lukáts László pénzügyminiszter ur nyugodtan alhatik; egy hajaszála sem fog meggörbülni, hanem legfeljebb az történik meg, hogy az a szegény ember elkeseredésében a jegyző ablakán lő be; vagy ha iskolaköteles gyermeke iskolakerüléséért megbüntetik, akkor sem a kultuszminisztert okozza, hanem a jegyzőt, hogy miért akarja a gyermekbe erőszakkal, tölcsérrel töltetni a tudományt, mikor az nagyobb hajlandósággal bír és alkalmasabb volna például a libapásztorkodásra. Es igy megy ez végig valamennyi miniszteri resszorton keresztül. Talán a belügyminiszter ur tárczája szempontjából a legveszedelmesebb a jegyzői kar helyzete, mert eltekintve az anyakönyvvezetéssel járó számtalan lótásfutástól, idő- és pénzfecsérléstől, minden ebből származó bajért az a szegény ember mindig csak a jegyzőt, de nem a belügyminisztert szidja. Hát az a tengernyi kihágási ügy, a melyek közül valamelyikbe hogy be ne botoljon az intelligens ember is, vagy az Ariadné fonalára, vagy egy véka szerencsére van szüksége. Szóval: bármi történjék, mindig az a szegény jegyző a hibás. Különben megengedem, hogy a nép ezen gyűlöletének a jegyzők iránt lehetséges egy másik oka is, nevezetesen az, hogy egyes községi jegyző urak valószinüleg a nagyon szegényes dotáczió és a megélhetés nehézségei folytán olyan mellékjövedelmi források után is látnak és azokat olyan túlságos mértékben is veszik igénybe, a melyek talán nem is egyeztethetők össze a községi jegyzői állással, vagy a melyek a nép kizsarolására vezetnek. Megengedem, hogy ilyen esetek is fordulhatnak elő, de ennek a bajnak orvoslása igen könnyű: adjunk tisztességes fizetéstannak a jegyzőnek, hogy ő maga és családja megélhessen belőle állásához képest tisztességesen, és akkor az a jegyző nem fog az ilyen mellékes jövedelmek hajszolására vetemedni, vagy ha még akkor is fog akadni egy-két ilyen megtévelyedett, akkor azok ellen alkalmaztassák a törvény szigora, vagy ha nincs, hozni kell rá törvényt; meg kell tisztítani a jegyzői kart az ilyen mételyektől, és akkor az a nép, ha látni fogja, hogy az államhatalom megvédelmezi az ő érdekeit a zsarolás, a kiszipolyozás és a hivatalos hatalom visszaélései ellen még jegyzőjével szemben is: akkor abban a népben ismét fel fog ébredni az államhatalom iránti bizalom és szeretet s abban a községi jegyzőben nem ellenségét és a társadalom salakját fogja látni, hanem látni fogja az államnak és a községnek egy hasznos tagját és közegét. Ezen humánus és hasznos czél elérésére igen hatalmas lépést látok a törvényjavaslatban és azért azt, mint már jelezni bátor voltam, ez oknál fogva is elfogadom. De elfogadom a következő okokból is. Tagadhatatlan, fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy ugy az állami bevételek igen nagy részét, mint magánjövedelmünknek is igen nagy részét direkt és indirekt utón improduktív czélokra Ausztriának szolgáltatjuk ki. Direkt utón kiszolgáltatjuk a költségvetésben, indirekt utón pedig kiszolgáltatjuk azon áldatlan, szerenesétlen, alárendelt gazdasági viszonynál fogva, a melyben Ausztriával vagyunk. Hiszen költségvetésünkben milliókat dobunk ki a magy. kir. udvartartásra, a mi nincs; milliókat dobunk ki a külképviselet fentartására, a mely az osztrák érdekeket szolgálja; megszámlálhatlan milliókat dobunk ki a mindig éhes hadsereg gyomrába. És ezek a milliók soha többet ebbe az országba vissza nem jönnek; mert a mit egyszer az osztrák zsebre tesz, abból 5*