Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-439

226 íS9. országos ülés 190í június 15-én, szerdán. tása és be nem váltása körül közöttünk vita fejlődhessék. A t. miniszterelnök ur ugyan összehitt egy ankétet, de az munkálkodását nem folytatta. Ma már június havában vagyunk és a miniszterelnök ur előállott egy két hónapra szóló indemnity-javaslattal, a melynek rejtett czélzata nem lehet más, mint az, hogy kényszerítse a t. képviselőházat arra, hogy a tárgy méltóságához és nagyságához nem illő, nem komoly vitával intézze el, vagy pedig azzal a czélzattal adta be a miniszterelnök ur, hogy ha pedig a költségvetési vita tovább húzódnék, ő már ujabb bázist akar szerezni a házszabály-revízióra. T. ház, a míg a miniszterelnök ur ilyen tervekkel foglalkozik; a mig ő Felségének útját is állja Klobusiczky János t. barátunk révén, hogy köztudomásra hozza az ország szine előtt, hogy ő Felsége is a házszabályrevíziót óhajtja: (Nagy derültség és mozgás a bal- és a szélsobalóldalon.) addig ez a párt is tudni fogja kötelességét és a t. miniszterelnök urat kényszeríteni fogja kötelességének teljesítésére. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Én a magam részéről mély sajnálattal győződtem meg arról, hogy a t. miniszterelnök ur lényegesen diluált állapotban érti az ő Ígéreteit ma, mint a hogy értette ő azokat megtételük időpontjában. De ez utóvégre is közömbös rám nézve, közömbös azon szempontból, hogy az ország érdeke mennyire lesz egyéb tények és tényezők által támogatva. Én virrasztó éberséggel fogom figyelemmel kisérni azt, hogy mennyiben válik be a miniszterelnöknek imputált az a programm, hogy a t. miniszterelnök ur, mielőtt a nemzeti nyelv kérdése elintéztetnék, mielőtt a katonai igazságszolgáltatás kérdése rendeztetnék , mielőtt á katonai oktatás kérdése törvényileg szabályoztatnék, hozzá akar nyúlni titkos és nemtitkos létszámemeléshez és az azzal járó költségekhez. Nekem ez az egy pont elégséges annak megállapítására — nem szólok senki más, csak a magam nevében — hogy én az ország szine előtt ünnepélyes ígéretet tettem arra, hogy ha én Széll Kálmán kormányzatát azért a 6 millió költségtöbbletért, a mely az ő ujonczemelésével járt volna, lehetetlenné tenni vállalkoztam, akkor tízszeresen és százszorosan lesz becsületbeli kötelességem minden eszközzel követelni és végrehajtani annak a kormánynak lehetetlenné tételét, (Élénk helyeslés és éljenzéseh a szélsőbaloldalon.) a mely ily viszonyok között arra vállalkozik, hogy a nemzetet ujoncztöbbletekkel és 450 millióra rugó Isten tudja micsoda terhekkel akarja agyonsanyargatni. Báró Kaas Ivor: Majd akkor hozzák haza Rákóczi hamvait, a mikor azt a törvényjavaslatot beterjesztik! (Zaj.) Polónyi Géza: Hát a mi a Rákóczi hamvait illeti, szó sincs róla; az eszkamotázs-hoz tartozik ez is; a bűvészet mesterségéhez tartozik az is, hogy ilyenkor állunk elő Rákóczi hamvainak hazaszállításával. De nem akarom kisebbíteni a miniszterelnök urnak ezen területen való jó szándékát, bár joggal követelhetek minden érdemet Thaly Kálmán t. alelnököm számára. (Éljenzéseh a szélsobalóldalon.) De, t. ház, a midőn én mély tisztelettel hajlom meg a Felség ezen ténye előtt, még sem zárkózhatom el az elől sem, hogy utóvégre annak a Rákóczinak hamvai nem fognak itt megpihenni és nem fognak itt nyugalomra térhetni addig, mig a keresztfája mellé oda lesz állítva az ő hazaárulását tartalmazó törvény, mert azzal nem szolgáljuk a Rákóczi iránti kegyeletet, ha olyan földbe temetjük el, a melynek gyermekei őt árulónak és bűnösnek deklarálták. Addig, mig ez a törvény hatályon kívül nem helyeztetik, addig ón még Rákóczi megszentelt hamvaira is azt mondom, hogy nem tekintem azokat önök kezében másnak, mint méltatlan kortesfegyvernek. (Igaz! Ugy van! a szélsobalóldalon.) En a magam részéről örömmel látom, hogy az a harcz, a melyet mi folytattunk, még sem volt eredménytelen. Mert ha egyéb eredményét nem látnám is, látnám azt a tényt, mely abból a két okmányból sugárzik felém, a melyet egy nap tettem egymás mellé; az egyik b. Bánffy Dezső, a másik gr. Apponyi Albert t. képviselőtársainknak programmja. Ha egyebet nem látnék is, mint ezt a tényt, akkor is azt mondhatnám, hogy a mi harczunk nem volt meddő, nem volt hiábavaló. (Halljuk! Halljuk!) Én már régen megmondtam, hogy el fog következni az az idő, megmondtam Széll Kálmán miniszterelnök urnak, mikor én szőrcsuhát fogok ölteni, hamuval hintem be a fejemet és elmegyek a Bimbóutczába vezekelni. (Derültség.) Az idő szörnyű gyorsan érkezett el. Megállok a Bimbó-utczai palota előtt és lelkem mélyéből üdvözlöm egy töredelmes, bűnbánó politikus vezeklését és örömmel, tiszta szívvel üdvözlöm egy volt miniszterelnöknek azt a nemes példaadását, hogy be vallotta a nemzet szine előtt, hogy hibázott, bűnös volt, helytelenül cselekedett és választotta magának azt az utat, a melyen a nemzeti dicsőséget a nemzeti önállóság alapján önálló vámteriilettel akarja szolgálni. (Helyeslés a szélsobalóldalon.) De ennél a metamorfózisnál, bárha az evangélium szavai szerint jobban kell örülni egy megtért bűnösnek, mint 99 igaznak, mégis jobban örülök egy másik ténynek, a hol nem metamorfózisról és nem egy bűnös megtéréséről, hanem egy apostolnak öntudatra ébredéséről van itt szó és, itt én gróf Apponyi Albertre gondolok, (Éljenzés a bal- és a szélsobalóldalon.) a ki végre-valahára megszabadult a közös-ügyes alapnak azon nehéz terhétől, a mely megbénít meggyőződóst és politikai lelkiismeretet és kezébe vette azt a zászlót, a mely hozzá méltóbb kezekben kétségtelenül nem leI het és azt hirdeti, hogy a 67-es alapon miként