Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-439

439. országos ülés i9Qk június ío-én, szerdán. 227 lehet Magyarországot boldogítani. Ne érje őt csalódás. Abban a meggyőződésben vagyunk, hogy annak a törvénynek az alapján a nemzet nem boldogítható ; (Igaz ! Ugy van! a szélső baloldalon.) abban a meggyőződésben vagyunk, hogy azt a törvényt el kell törölni és helyre kell állítani a magyar nemzeti önállóságnak minden attribútumával ellátott azon alkotmányt, a mely önálló külügyet, önálló hadsereget ismer, önálló rendelkezési joggal, önálló pénzügyekkel. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) De a mi utunk talán hosszabb és az az állomás, a melyen gróf Apponyi Albert áll, közelebb áll ahhoz, a melyet mi elérni akarunk. Ne legyen közöttünk az iránt kétség: elérkezett az a korszak, a hol az én becsületes meggyőződésem szerint nemcsak tanulnunk, de felejtenünk is kell. Én szívesen vállalkozom arra, bár bőven volt részem gáncsból és gúnyból, szívesen elfelejtem mindazt, a mi nekem osztályrészül jutott . . . Rigó Ferencz : Megint tanácskozni akarsz'? Polónyi Géza: ... Én tanácskozni akarok azokkal, a kik ezen politikai rendszernek megbuktatására vállalkoznak, (Elénk éljenzés és helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon.) és abban a harczban, a melyet, remélem, Rigó Ferencz barátommal is, ha kell, az önfeláldozásig fogunk vívni, részt fogok venni, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azt mondják sokan, hallottam barátaimtól, hogy obstrukcziót nem lehet mindig csinálni. Teljesen igaz. Sem nekem, sem másoknak nem volt kenyere, nem lehet kenyere az obstrukczió. De, t. ház, a kormánynak szabad obstruálni? Szabad-e a kormányzati rendszernek arra vállalkozni, hogy ugyanazon az országgyűlésen, a melyen másfélévi ádáz harcz folyt a nemzeti jogokért és megállítottuk a nemzetnek kormányzatát azzal, hogy nem engedtünk egyetlenegy ujonczot addig, a mig Magyarországnak alkotmánya, legalább a létező törvény alapján végrehajtva nincsen; szabad-e annak a kormánynak ugyanazon az országgyűlésen azzal a tervvel foglalkozni, hogy 25—50,000 ujonczczal fogja szaporítani a hadseregnek létszámát a nélkül, hogy csak egy lépést tett volna arra, hogy a nemzet jogai érvényesittessenek ? És ha ez a kormány vállalkozik erre és megteszi ezt a lépést, s a mikor látjuk, hogy a nemzetet a gazdasági terhek révén a végpusztulás örvényébe sodorták, mikor látjuk, hogy a nemzetet a katonaság terén ismét megaláztatásokkal fenyegetik : hát nem kötelessége-e ezen az utón a kormányt megállítani? És ha kötelesség, álljanak elő a politikai bölcsek és mondják meg, mely eszközök azok, a melyekkel ezt elérhetni obstrukczió nélkül is. (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon. Ugy van!) És különösen el lehet-e érni mindaddig, mig azt látjuk mély fájdalmunkra, hogy a miniszterelnök urnak táborában olyanok is ülnek, a kik régente ezen meggyőződésekórt sikra szálltak és harczot folytattak velünk? Ha pedig más eszköz nincs, mint az obstrukczió, és hogy ez magában az egyedül alkalmazható, helyes és legitim fegyver, akkor az ellenzéki embernek nem lehet, nem szabad mást tenni, mint ugyanazokhoz a fegyverekhez nyúlni, sikra szállni a kormány ellen és megállítani azt azon az utón, a melyen haladni akar. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon,) Én, t. ház, a magam részéről teljesíteni fogom ezt a kötelességet. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Lehet, hogy csalatkozom; de akkor az én számomra marad az az egyetlen igazság, melyet Konfucse öt könyvében kerestem és találtam, s mely azt mondja: mégis csak a jóságos gondviselés a közpálya viszonyai közt megtört ember számára vigasztalást kinál a természet ölén, mert igaz ugyan, hogy az állatok nem beszélnek, de az is igaz, hogy nem hazudnak, Az indemnitást nem fogadom el. (Élénk éljenzés és helyeslés a baloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) Gr. Tisza István miniszterelnök: T. képviselőház ! (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Egyáltalán nem szándékozom a most elhangzott beszéddel foglalkozni. Mindössze is két helyre igazításra szorítkozom. Az egyik vonatkozik a kivándorlási ügyre, a hol főleg a kérdés aktualitása miatt szükségét látom annak, hogy az u. n. útlevél kényszer kérdését tisztán állítsam a t. ház elé. A kivándorlásról szóló 1903: IV. t.-cz. 3. §-a azt mondja, hogy minden kivándorlónak abba az államba szóló útlevéllel kell ellátva lennie, a melybe kivándorolni szándékozik. Ily értelemben tehát útlevél-kényszer van, és egyenesen a törvényt sérteném, ha ezt megszüntetném. Nem is akarom megszüntetni, fenn fogom tartani és igyekezni fogok szervezni a magyar állam apparátusát ugy, hogy itt mindenféle törvénytelen üzelem és útlevél nélkül való kivándorlás megakadályoztassák és az erre vonatkozó üzelmek megtorol tassanak. (Helyeslés a jobboldalon.) A másik kérdés az, hogy a törvény 6. §-a szerint felhatalmaztatik a belügyminiszter, hogy a kivándorlás bizonyos meghatározott útvonalra vagy utvonalakra szoríttassák. Ez felhatalmazás, a melyre nézve kijelentettem már, gondolom áprilisban, egy interpelláczióra adott válasz alkalmával, hogy e felhatalmazással élni nem szándékozom, mert abban a szabad elhatározási jognak, a szabad utazási ós költözési jogosultságnak oly megsértését látnám, a melyet jogi meggyőződésemmel megegyeztetni nem tudok. Ily értelemben tehát igenis volna nem annyira útlevél-kényszer, mint kivándorlási kényszer arra vonatkozólag, hogy csak bizonyos útirányban lehessen kivándorolni. A kormány akcziója azonban csak arra fog terjeszkedni, és csak arra terjeszkedhetik, hogy egyfelől teljesen megakassza az útlevél nélkül való kivándorlást, másfelől megakadályozzon minden olyan 29'*