Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.
Ülésnapok - 1901-437
168 631. országos ülés 1906 június 13-án, hétfőn. De egy eklatánsabb példára hivom fel a t. ház figyelmét. A miniszterelnök ur progammjának tárgyává tette azt, hogy az 1868-diki legfelsőbb királyi rendelet végrehajtassék, hogy t. i. a magyar honos tisztek a magyar csapatokhoz áttétessenek. Hát mit jelent ez ? Hiszen ő Felségéről, a kinek lovagias érzületét mindenki ismeri, senki sem teszi fel, hogy kiadjon egy rendeletet azért, hogy meg ne tartsák. Hiszen az egyéni tisztességgel, a becsülettel és nála még az esküvel is ellenkeznék ez, és senki sem mondhatja felségsértés nélkül, hogy a rendelet végrehajtását maga a rendeletet kiadó király akadályozta meg. Volt-e olyan magyar kormány, t. miniszterelnök ur, a mely a felelőséget magára vette volna és azt tanácsolta volna ő Felségének, hogy az a rendelet végre ne hajtassák? Ha az 1868 óta nem hajtatott végre és most ott állunk, hogy a kormány ezt programmjába kell, hogy felvegye: akkor engedje meg a t. ház, ha itt is rámutatok, hogy, fájdalom, Magyaroszágon igenis van egy harmadik faktor, mely országunk sorsának intézésében irányadó befolyást gyakorol. (Igaz! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Bármint okoskodunk, már az általam elősorolt tényekből is azon következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar állam épületének erősítésére nagyon is törekedni kell és azt hiszem, hogy mikor a miniszterelnök ur kijelentéséhez hozzájárulunk és épen ezen kijelentés alapján nem akarjuk a további kormányzásra az eszközöket neki megadni, választóink iránti kötelességünknek teszünk eleget. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azon beköszöntő beszédében a t. miniszterelnök ur még a következő kijelentést is tette: »A magyar nemzet ereje fokozásának, növelésének és fejlesztésének igénye, a magyar nemzeti állam teljes kiépitésének igénye háttérbe nem szorulhat egyetlen fontosabb kérdés megoldásánál sem.« Erre nagy súlyt kell fektetni, mert a miniszterelnöki székben oly férfiút van szerencsénk tisztelni, ki a frásioknak ellensége. 0 sohasem mond semmit hangulatcsinálásért, vagy azért, hogy esetleg efemer elismerést szerezzen s valaki jóakaratát megnyerje. O ezt tisztán lelkének erős meggyőződéséből mondotta. Es ha ez így van, nézzük pl. azt, a mit most a közoktatásügy terén terveznek, Vájjon az a magyar állam megerősítésére vezet-e? (Igazi Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha az csakugyan igaz, a mit a miniszterelnök ur mondott és nem frázis, akkor ez ügyben — bár elismerem, hogy azon javaslatban, melyet az a minap megtartott ankét tárgyalt, bizonyos előlépés van — mégis egész határozottan más irányt kellett volna követni. A példát nem kell messze keresnünk, megtaláljuk azt saját államunk tetületén. Hivatkozom az oláhok, vagy románok eddigi eljárására. Ezek a románok, kik nem önálló állam, nincs is oly miniszterelnökük, mint nekünk, a ki azt mondta volna, hogy minden fontosabb kérdésnél a nemzeti önérzet és az állam épületének megerősítését kell keresni, a kik alig 200,000-en voltak ebben az országban a XVII. század végén, öntudatos kultúrpolitikájukkal, szemben a magyar nemzettel, a melynek kebelében éltek, csináltak itt maguknak kultúrát, teremtettek maguknak oly hatalmat, hogy ennek a magyar államnak velük számolnia kell. Hogy mire megy egy öntudatos politika, mikor valaki saját fajának érdekét a lelkén hordja, midőn valaki nemcsak frázisként mondja, hanem akarja is, hogy ugy legyen, a mint ő jónak és helyesnek tartja, azt látjuk az egész román kultuszmozgalomból. Alig kezdték a XIX. század elején a dákó-románizmust, meg volt írva, persze az ő szempontjukból, a maguk históriája, filológiája, irodalomtörténete. Ezt az öntudatot, ezt a nemzeti önérzetet bevitték a román faj kebelébe és ma ennek a magyar államnak nincs ereje törekvéseikkel szemben a magyar állam érdekét megvédeni. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy egy fontosabb kérdés alkotásánál sem lehet a magyar eszme diadalának szempontját mellőzni, vagy arról lemondani. Csak egy egyszerű esetet hozok fel arra nézve, a mit a napokban már a pénzügyi bizottságban is szóvá tettem, hogy még a törvényeket sem tudják végrehajtani a magyarság előnyére. Hiszen 1840-ben hozott már az ország egy törvényt, hogy Magyarországon felekezeti különbség nélkül nem lehet senki lelkipásztor, nem lehet pap, a ki a magyar nyelvet nem birja kellőképen. Tettek-e ennek végrehajtására valaha valamit? Nem, hanem saját maga — nem ez a kormány, hanem az előző kormány — tudva még főpapot is megerősített állásában, a ki a magyar nyelvet sem írásban, sem szóban nem birta. Én nem állítom, hogy itt talán az a harmadik faktor áll útban, bár Olay Lajos t. barátomnak közbeszólásából azt vettem ki, hogy mégis vannak sokan, a kik azt hiszik, és nem késem kijelenteni, hogy nagyon komoly, sőt illetékes helyről hallottam olyan nyilatkozatot, hogy igaz, hogy a közoktatás terén való előremenetelünk nem olyan, mint a nemzet érdeke megkívánja, de elégedjünk meg azzal is, hogy legalább ennek előterjesztésére a jog megadatott. Nessi Pál: Ejnye, de kegyesek! Komjáthy Béla: Arra nem is terjeszkedem ki, csak ugy röviden megjegyzem, hogy a mikor azt mondja a miniszterelnök ur, hogy minden kérdésnél a magyarság erejét kell kifejleszteni és az államot kell megerősíteni, önkéntelenül eszembe jut Horvátország viszonya Magyarországhoz. Eltekintve most a financziális oldaltól, mert azt másutt is tárgyalhatjuk, de mióta vagyunk együtt? A századoktól eltekintve, a 68-iki kiegyezést veszem kiindulási pontul.
